Nagy örömmel vártuk első gyermekünket. Anyukám azt mondta, még életében nem látott olyan boldog kismamát, mint amilyen én voltam. Minden rendben is ment - 27 héten keresztül. Az első baljós tünetek jelentkezése után 2 nappal a műtőben találtam magam... 2 centire kinyílt méhszáj, 5 perces fájások, az infúzió nem segített. Utólag annyit mondtak, hogy valószínűleg egy fertőzés miatt indult be a szülés.
Sokáig voltunk kórházban, és végül egy csodálatos, egészséges gyermekkel térhettünk haza. De ahogy telt-múlt az idő, egyre erősebben kínzott az érzés: nem szültem. Belőlem kivették a gyereket. A műtét altalásban zajlott, így lelkileg egyáltalán nem voltam jelen. Amikor egy fórumra megírtam ezt, hogy nem szültem, ilyen válaszokat kaptam: "Dehogy nem szültél!", "Szültél csak máshogy!". Nem értették, hogy de én ezt tényleg így érzem! Velem van a baj? Szörnyű volt ez a hiányérzet. Aztán egy másik fórumon olvastam, hogy más is ismeri ezt az érzést. Nagyon jó volt ezt megtudni. Ezek szerint nem vagyok egyedül.
A pszichológusommal beszéltem erről az érzésről. Amikor az ötödik alkalommal jártam nála, behívta a kisfiamat is (akire egyébként kint a többi dolgozó vigyázott, amíg én bent voltam), mondván, hogy a császár miatti feszültségeket kicsit oldja benne. Valami lábfejérintéses technikát használ, velem ezt két héttel előtte már csinálta. A kisfiam ült az ölemben, a pszichológus fogta a lábát, és ezalatt már volt egy olyan érzésem, hogy mintha most szülném meg. Utána beszéltünk erről, és aztán valahogy úgy irányította az eseményeket, hogy tényleg(!) megszültem a kisfiamat. Együtt csináltuk végig hárman, a kisfiam küszködött, mi segítettünk neki végigmenni az útján, ami igazából csak annyi volt, hogy keresztülmászott a lábamon, de nem úgy, ahogy szokta, nem azzal a könnyedséggel, hanem tényleg küzdelemmel. Azzal a küzdelemmel, amit minden "normálisan" született baba megismer. És felsírt. Ez AZ a felsírás volt - hallhattam a gyerekemet felsírni.
Fantasztikus élmény volt. Bár ott helyben végigbőgtem az egészet, de utána napokig eufóriában voltam. Az a felszabadultság-érzés, ami volt bennem, szinte hihetetlen. Nincs többé hiányérzet, nincs mit bepótolni.
Ez nem csak az én küzdelmem és felszabadulásom volt: nagyon remélem, hogy a kisfiamban is sikerült feloldani, ami benne volt. Bár ezt tőle nem tudom megkérdezni. De nagyon nehéz lehetett neki a születésekor, és talán most már nem kell félni attól, hogy ennek a nyomai egész életében ott lesznek.
Az, ami a szülőszobában történik, testileg, csak egy része a szülésnek. A lelki része ugyanolyan fontos. És ha késve is, de a lelki részen is áteshettem. A kisfiam 2007. augusztus 2-án született. Én őt 2009 június 30-án szültem. Remélem, ha lesz még gyermekem, akkor a születés és a szülés dátuma egybe esik.
Kedves Emili!
VálaszTörlésSírva olvastam a történetedet! Hasonló érzések kavarognak bennem is. Az én kislányomat 34.héten kellett kivenni belőlem súlyos tachicardia miatt, már 300-at vert a szíve és a kis teste kezdte felmondani a szolgálatot, DE még időben MEGMENTETTÉK Őt. :-)
A trauma ami engem ért, hogy elmegyek egy ellenőrző UH-ra és közlik, hogy baj van és küldözgetnek kórházról kórházra, mert valahogy sehol sem voltunk jó kezekben. Végül az I. Szülészeti Klinikán kimondja a gyerekszív specialista Doktornő az ítéletet: - ha valamit még lehet tenni akkor azonnal ki kell őt onnan venni!! Műtő, infúzió, spinális érzéstelenítés ... néhány fura érzés mintha rángatnának deréktól lefelé és 15 perc elteltével egy kis sírást hallok... ráteszik a hasamra Csengét (alig érzek valamit az érzéstelenítőtől) egy pillanatra.. kérdi az orvos:- Érzi anyuka? Én bőgök, hogy valami igen Doktor Úr. Megmutatják a zöld takaróba csavart gyönyörűségemet és már rohannak is vele a NIC-re. ENNYI... Másnap láthatom majd az inkubátorban. Így is lett 10 percre lemehettem HOZZÁ. Majd éjjel ébresztenek, hogy : "- Keljen fel anyuka!! Baj van a babával. Jön érte a mentő.. Gyorsan nincs idő vért kell venni Öntől!!!" A gyermek szívét órák óta próbálják visszaállítani, de nem sikerül, összeomlott a keringése. Itt már nem tudnak megfelelő kezelést biztosítani Neki. Átkerült az Országos Kardiológiai Intézetbe.
A csodálatos orvosoknak köszönhetően 3 hét múlva elhagyhattuk az intenzív osztályt.
A sok stressz és trauma ellenére sikerült szoptatnom, sőt még most is pedig már 15 hónapos. A kapcsolatunk remek, de valami azért hiányzik.
Ha tudnál segíteni, hogyan tudnám én is megszülni (!) Őt és tudna megszületni Ő is?! Ez a kapocs hiányzik még. Bár igény szerint szoptatok, kötődve nevelek ( próbálok ;-) ) és hordozom Őt. Nekem is jó lenne ezen túllépni és az általad írt eufóriát átélni és megkönnyebbülni. Csengének is jó lenne ha megszülethetne, talán még nem késő, hogy a lehetséges mellékhatások elkerülhetőek legyenek nála amit a császármetszés és a születésének körülményei okoztak.
Segítségedet előre is köszönöm: Orsi és Csenge baba
Kedves Orsi, én csupán közzétettem a történetet, ha a fenti e-mail címre megírod az elérhetőséged, megadom a történetet megíró anyukának, Tőle elkérheted a szakember elérhetőségét.
VálaszTörlés