Célunk

Ez a blog azért jött létre, hogy azok az anyák, akik első (vagy egyik) gyermeküket valamilyen oknál fogva császármetszéssel hozták a világra, tájékozódhassanak a lehetőségeikről, esélyeikről, amennyiben a következő babát hüvelyi úton kívánják megszülni.

Ez nem egy vitafórum. Akik úgy gondolják, a császármetszés Nekik tökéletes megoldás volt, és nem is kívánnak elgondolkodni azon, hogy lehetne-e másként, talán jobban, az nem talál itt érdemi információt, ezért kérjük, az ilyen jellegű észrevételeket ne ide írják meg.

Hiszünk abban, hogy mind a babának, mind a mamának fizikailag és lelkileg is jobb, több lehet a szülés egy műtétnél, azonban azt is elismerjük, hogy lehetnek indokai a következő császármetszésnek. Célunk, hogy ez az indok ne az információhiány, vagy az a körülmény legyen, hogy a várandós nő közelében nincs sorstárs, nincs példa a sikeres VBAC*-ra.

*VBAC: Vaginal Birth After Cesarean/C-section = császármetszés utáni hüvelyi szülés

2012. augusztus 22., szerda

VBAC információk a Facebookon




A Facebook következő oldalán rendszeresen új információkat, cikkeket találhatunk a császár utáni hüvelyi szülés és a természetes szülés témájában.

Ezen a néven található meg:

Császár utáni hüvelyi szülés (VBAC) - VBAC info and support / Hungary

a következő linken:

Támogatod, tervezed vagy átélted a császármetszés utáni hüvelyi szülést? - Do you support VBAC (Vaginal Birth After Cesarean)?
Leírás
A legtöbb nő és kisbaba számára biztonságos lehetőség császármetszés utáni várandósság végén a hüvelyi szülés - Magyarországon is

2011. március 17., csütörtök

2011. március 1., kedd

A kislányom születése

ELŐZMÉNYEK


2009 – Megszületik a fiam, farfekvés miatt császárral. Programcsászár előtti nap beindulnak a fájások, előkerítik a dokimat és irány a műtő. Gyorsan gyógyulok, nincs bennem lelki törés, belenyugszom, hogy nem rajtam múlt a szülés.

2010 – Újabb kétcsíkos teszt. Hívom a dokimat, de kiderül, hogy a kórház azóta magánkórház lett, horror árakkal. Új orvost, kórházat kell keresni. Itt már érzem, hogy ezúttal a fő szempont a választásnál az lesz, hogy mennyi esélyt kapok a VBAC-ra. Végül több orvos és kórház végiglátogatása után a kistarcsai kórházra esik a választás.

Közben elolvasok millió cikket, könyvet, járok kismamajógára. Profi leszek háborítatlan szülés témában, végül írok egy listát is a férjemnek, hogy mire figyeljen majd a szülés során. A legfontosabb, hogy mindent megtegyünk, hogy ne legyen császár a vége; minden beavatkozás felmerülésekor kérjünk időt; és ne engedje, hogy felfektessenek a szülőágyra. Hát, így indulunk neki a nagy napnak.

38+6 – Kezd elmenni a nyákdugó.

39+2 – Hajnali 4-től érzem, hogy valami időnként szivárog. Elkezdek készülődni, hajat mosok, stb. Mérem a hőmérsékletemet, de nem megy fel. Időnként keményedik a hasam. Reggel egyeztetek a szülésznővel, szerinte ez még nem magzatvíz, és mivel este úgyis megyek UH-ra, maradjak otthon. Este diagnózis: a burok ép, nem magzatvíz szivárog, baba beékelődve, méhszáj 1 ujjnyira nyitva (a szülésznőnek azt mondta a doki utána, hogy teljesen zárt vagyok), baba 3350 g, bármikor beindulhat a szülés.


39+3 – A NAGY NAP

Éjjel amikor járok ki pisilni, mintha fájásokat éreznék, de mindig sikerül visszaaludni.
7.20 körül felébredek az első igazi fájásra. Van eleje, vége, ez már biztosan az. Nagyjából 10-12 percenként jönnek a következők.
8–tól már 5 percesek. Elkezdődik a napunk, készülődés közben megy a jógazene, hogy kicsit figyeljek befelé is. Elmegyek zuhanyozni. Elkezdem szedni a homeobogyókat és összekészítem a másfél liter fahéjas-szegfűszeges teámat.
9–kor hívom a szülésznőt. Szerinte másfél óra alatt még nem tágulhattam sokat, maradjak otthon, amíg tudok. Ő délelőtt vásárol, éjszaka pedig ügyel, de ha gáz van, szóljak és bejön. Beszéljünk egy óra múlva. Hívom a dokit is (a lelkemre kötötte, hogy mindenképp szóljak, hogy tudja időzíteni a programját), ő azt mondja, azért menjek be valamikor a kórházba.
10–kor újra hívom a szülésznőt, azt kérdezi, hogy erősödnek-e a fájások. Mondom, hogy nem tudom, de már elég erősnek érzem őket egy ideje. Úgy döntök, hogy most már bemegyünk.

11 körül beérünk, addigra 3 percenként jönnek a fájások, de még tudunk viccelődni. Nagy a pörgés odabent, ezért átmenetileg az öltözőben várunk. Sétálgatok, MP3-on hallgatom a jógazenémet, átöltözöm a kórházi hálóingbe.
 
Fél 12 körül beköltözünk az egyik vajúdóba. Előtte megvizsgál egy fura akcentussal beszélő doktornő, ez eléggé fáj. Azt mondja, teljesen zárt a méhszáj és nagyon hátul van, de biztosan tágulok, mert ürül a nyák. Ezután felteszik a CTG-t, ami mutatja is a stabil 2-3 perces fájásokat. Érzem, hogy innen már nem megyek haza: ha ilyen fájások mellett is zárt a méhszáj, fogalmam sincs, honnan tudnám, hogy hol tartunk. Közben beszélgetünk, hallgatom a zenémet, és a fájások közben guggolva rugózom egy kis szekrénybe kapaszkodva. Próbálok prüszkölni, hogy laza legyen a szám, szedem a homeobogyókat és iszom a teát.

Fél 2 körül átköltözünk a szülőszobába, ahol ugyanez folytatódik. Addigra már eléggé elfáradok, jó lenne tudni, hol tartunk. De mivel se a dokim, se a szülésznőm nincs itt, nem nagyon foglalkoznak velünk. Gondolom nem akarnak egymás dolgába beleszólni, viszont még nincs itt az ideje, hogy behívják a fogadott orvosomat.
2-re teljesen kimerülök, feladom az egészet. 3 órája vannak erős 2-3 perces fájásaim, és fogalmam sincs, hol tartunk. Már csak aludni akarok. Leülök egy fotelba, betakarózom, a fájások között próbálok aludni. A jógazene repül a táskába. A férjem kínálgat a homeobogyókkal meg a teával, de nem akarom bevenni őket, már cukormérgezésem van.
Innentől kezdve csupa „pozitív” pozitív gondolat jár a fejemben és ezeket hangosan mondom is egészen a legvégéig („vizsgáljon már meg valaki és ha még nem tágultam, vegyék ki ezt a gyereket”, „abba akarom hagyni”, „nagyon fáááj, én ezt nem bírom”, „ha bejön a dokim, császározzon meg azonnal”, „nem lesz több gyerekünk”, „nem akarom ezt csinálni”, „aludni akarok”, „tudom, hogy mit mondtam korábban, de tényleg nem akarok szülni”, stb.). Szegény férjem próbál bíztatni, de nem nagyon sikerül neki. Mondja, hogy nem kell többet szülnöm, de ezt próbáljam végigcsinálni. Nem tud meggyőzni.

3 előtt valamivel újabb CTG, majd végre jön egy doki és megvizsgál. Azt mondja, hogy a méhszáj elsimult, MÁR egy ujjnyira nyitva vagyok, ebből szülés lesz, és adjanak egy beöntést. Elegem van az egészből, baromira fáj és még sehol se tartunk. Ha ilyen fájások mellett még csak egy ujjnyira vagyok nyitva, én tutira nem fogom bírni a végéig. Értesítik az orvosomat. Beszélek a szülésznőmmel, úton van, ő fogja csinálni a beöntést.

Közben a fura akcentusos doktornő felveszi az adataimat a gépbe a vizsgálóban. Borzasztóan idegesítő, csupa hülyeséget kérdez (pl. mikor volt az első menstruációm), amire ott a válasz előtte a kiskönyvemben meg a dossziéban, amiben a leleteim vannak. Ráadásul ott a férjem is, aki szintén tud mindent. Próbálok válaszolni, de a következő fájásnál beülök a WC-re. Ez nagyon jól esik, pisilek, elengedem magam. Ott töltök 3-4 fájást, aztán kimegyek válaszolgatni, de rögtön vissza is megyek. Már nem érdekel, mit kérdezget, csak üldögélek a WC-n és próbálok lazítani.

4 körül megérkezik a szülésznőm, visszamegyünk a szülőszobára. Mondom továbbra is, hogy ez állatira fáj és nem bírom. Azt mondja, hogy egy ujjnyinál még nem lehetnek olyan erősek a fájásaim, ezzel még mosogatni meg vasalni lehet. Minden tiszteletem az övé, de elég ronda dolgokat gondolok róla. Nagy nehezen ráveszem, hogy vizsgáljon meg végre, mert ez iszonyúan fáj.

Megvizsgál és meglepődik: „Bakker, ez már 4 ujjnyi. Ezért fáj ez neked ennyire. Ebből egy órán belül baba lesz. Ezt hogy csináltad...”. Kicsit elégedett vagyok, hogy végre hisz nekem, de továbbra is követelem a császárt. A dokim már úton van (az autóban állítólag gondolatban már élezi a szikét).
Negyed 5 körül megérkezik. Már fekszem a szülőágyon és eszem ágában sincs leszállni róla, pedig azt terveztem, hogy soha nem fogok rá felfeküdni se. Aludni akarok és műtétet. A fájások alatt kapaszkodom a fejem felett a szülőágyba, meg a férjembe. Közben időnként a doki vizsgál. A szülésznő és a doki is mosolyognak, mondják, hogy hogy vegyem a levegőt, bíztatnak, hogy minden rendben, jól csinálom, nem sok van már hátra. Mondják, hogy próbáljak oldalt feküdni, de eszem ágában sincs. Borzasztó fáradt vagyok, úgy érzem, bármilyen más pozícióban elájulnék. Folyamatosan mondom, hogy ezt én nem bírom.

Fél 5-kor burkot repesztenek, de nem érzek belőle semmit. Nem sokkal később jelentik, hogy teljes a tágulás, már csak a kitolás van hátra. A férjemmel előszedetem a gátolajat. Mondják, hogy vegyem a levegőt, de nehezen megy. Folyton a számba veszem a mellkasom helyett. Oldalt fogom a két lábam, nyomok a klasszikus pózban. Néha rásegítenek, néha hagyják, hogy csak annyit nyomjak, amennyit sikerül. Pontosan tudom végig, hogy nem így, a szülőágyon kellene csinálni, de nem érdekel az egész. Még csak túl se akarok lenni rajta. Már feladtam az egészet, csak úszom az árral. Folyton azt mondom, hogy „sose fog kijönni”. Egyszer csak elkezdenek bíztatni, hogy már átbuccant a legszűkebb részen. Akkor már nyomok, ahogy tudok. Azért még az utolsó előtt is bepróbálkozom a császárral, pedig már a haját is megfoghattam odalent. 
17.20-kor aztán egy utolsó tolásra végre kibuggyan belőlem a kicsi lányom, egy 56 centis, 3730 grammos óriásbaba! Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy megcsináltuk!!! Rámfektetik egy kis időre, aztán rendbeteszik és megkapja az Apukája. 

Megszületik a lepény, aztán kérem, hogy a betapintáshoz ne altassanak. Eléggé rossz, de tényleg csak pár perc az egész. Aztán elkezdenek varrni (gátmetszés volt és kis repedés is), ami óráknak tűnik, mert végig azt várom, hogy megkapjam a babát. Aztán végre, végre, végre megkapom a kicsi lányt, aki a világ legtermészetesebb dolgaként elkezd szopizni és akkor már minden nagyon rendben van. Nagyjából 2 órát lehetünk még ott együtt, aztán átvisznek a gyermekágyas szobába.
 

ÉS AHOGY UTÓLAG LÁTOM

Közvetlenül a szülés után nagyon sok érzés és gondolat kavargott bennem. Egyrészt borzasztóan örültem, hogy sikerült, de kicsit úgy éreztem, hogy pusztán a körülmények alakulásának tudható be a siker, amit tulajdonképpen nem is érdemeltem meg. Szerencsém volt, mert senki nem foglalkozott velem addig, amíg be nem ért a szülésznőm és a dokim, akkorra meg már eléggé kitágultam. Csalódtam magamban azért, mert viszonylag korán feladtam, és bár végig tudtam, hogy mit kellene csinálnom a háborítatlan szüléshez, nem ment. De közben még pontosan emlékeztem rá, hogy mennyire kimerítettek az órák óta tartó erős fájások, és ezért haragudni nem tudtam magamra.

Aztán ahogy teltek a napok rájöttem, hogy tulajdonképpen onnantól kezdve indult be igazán a szülés, hogy feladtam. Hogy kiadtam a kontrollt a kezemből és nem érdekelt, hogy mi történik. Hogy eldobtam a gondosan bekészített jógazenét, a homeobogyókat meg a teát, és nem törődtem vele, hogy az olvasottak alapján hogyan KELL „jól”, háborítatlanul szülni. Akkor már nem érdekelt, hogy milyen adatokat kérdezgetnek, és hogy mit illik és nem illik kimondani. Tényleg fájt, tényleg nem akartam tovább csinálni és tényleg könnyű megoldásnak tűnt a műtét mindahhoz képest, ami rám várt.
Nem érdekelt, hogy előzetesen mit szerettem volna, csak azt csináltam, ami akkor jól esett. Igaz, hogy a szülőágyon, fekve, a klasszikus pozícióban történt a kitolás, de végülis ÉN választottam meg a testhelyzetet, még ha az nem is volt hatékony. Akkor lerobbantani se tudtak volna onnan. És ha végiggondolom, a burokrepesztésen és a gátmetszésen kívül semmilyen beavatkozás nem történt. Igen, van egy konkrét matyóhímzés az alfelemen, de nem altattak be a betapintáshoz, és még a szülőszobán megszoptathattam a babámat.

Szóval összességében már úgy látom, hogy úgy csináltam mindent, ahogy kell, egyszerűen csak nem voltam rá felkészülve, hogy milyen leszek a külső hatások és a kontroll nélkül. Úgy tűnik, hogy nekem fel kellett adnom mindent ahhoz, hogy végül sikerüljön...

2011. február 28., hétfő

Nem szültem - avagy a szülés, mint lelki folyamat

Nagy örömmel vártuk első gyermekünket. Anyukám azt mondta, még életében nem látott olyan boldog kismamát, mint amilyen én voltam. Minden rendben is ment - 27 héten keresztül. Az első baljós tünetek jelentkezése után 2 nappal a műtőben találtam magam... 2 centire kinyílt méhszáj, 5 perces fájások, az infúzió nem segített. Utólag annyit mondtak, hogy valószínűleg egy fertőzés miatt indult be a szülés.
Sokáig voltunk kórházban, és végül egy csodálatos, egészséges gyermekkel térhettünk haza. De ahogy telt-múlt az idő, egyre erősebben kínzott az érzés: nem szültem. Belőlem kivették a gyereket. A műtét altalásban zajlott, így lelkileg egyáltalán nem voltam jelen. Amikor egy fórumra megírtam ezt, hogy nem szültem, ilyen válaszokat kaptam: "Dehogy nem szültél!", "Szültél csak máshogy!". Nem értették, hogy de én ezt tényleg így érzem! Velem van a baj? Szörnyű volt ez a hiányérzet. Aztán egy másik fórumon olvastam, hogy más is ismeri ezt az érzést. Nagyon jó volt ezt megtudni. Ezek szerint nem vagyok egyedül.
A pszichológusommal beszéltem erről az érzésről. Amikor az ötödik alkalommal jártam nála, behívta a kisfiamat is (akire egyébként kint a többi dolgozó vigyázott, amíg én bent voltam), mondván, hogy a császár miatti feszültségeket kicsit oldja benne. Valami lábfejérintéses technikát használ, velem ezt két héttel előtte már csinálta. A kisfiam ült az ölemben, a pszichológus fogta a lábát, és ezalatt már volt egy olyan érzésem, hogy mintha most szülném meg. Utána beszéltünk erről, és aztán valahogy úgy irányította az eseményeket, hogy tényleg(!) megszültem a kisfiamat. Együtt csináltuk végig hárman, a kisfiam küszködött, mi segítettünk neki végigmenni az útján, ami igazából csak annyi volt, hogy keresztülmászott a lábamon, de nem úgy, ahogy szokta, nem azzal a könnyedséggel, hanem tényleg küzdelemmel. Azzal a küzdelemmel, amit minden "normálisan" született baba megismer. És felsírt. Ez AZ a felsírás volt - hallhattam a gyerekemet felsírni.
Fantasztikus élmény volt. Bár ott helyben végigbőgtem az egészet, de utána napokig eufóriában voltam. Az a felszabadultság-érzés, ami volt bennem, szinte hihetetlen. Nincs többé hiányérzet, nincs mit bepótolni.
Ez nem csak az én küzdelmem és felszabadulásom volt: nagyon remélem, hogy a kisfiamban is sikerült feloldani, ami benne volt. Bár ezt tőle nem tudom megkérdezni. De nagyon nehéz lehetett neki a születésekor, és talán most már nem kell félni attól, hogy ennek a nyomai egész életében ott lesznek.
Az, ami a szülőszobában történik, testileg, csak egy része a szülésnek. A lelki része ugyanolyan fontos. És ha késve is, de a lelki részen is áteshettem. A kisfiam 2007. augusztus 2-án született. Én őt 2009 június 30-án szültem. Remélem, ha lesz még gyermekem, akkor a születés és a szülés dátuma egybe esik.

2011. február 21., hétfő

Áron születése

Szent István Kórház, 
Szülészorvos: dr. Boros Judit, 
szülésznő: Rákóczi Ágnes

Hétfőn (38+3) reggel 8-ra CTG-re megyünk a fogadott szülésznőmhöz, aki meg is vizsgál. Meglepve mondja, hogy a méhszájam bő egy ujjnyi és tágulékony, ha akarja, két ujja is befér. „Barátságos a helyzet”, mondja. Fülig ér a szám, a testem tudja és teszi a dolgát! Hazáig le sem lehet törölni a vigyort a képemről. Beszélek telefonon apukámmal, hogy készüljön, napokon belül szülök (ő fogja elaltatni este Lizát, ha akkor indulna be a szülés), a férjemet kérem, hogy ne HÉV-vel, hanem kocsival menjen dolgozni, hátha haza kell jönnie hirtelen.

Délután fél 1-kor felmegyünk a hálóba, altatom Lizát. Cicivel, ahogy szoktuk. Nézem a gyönyörű kis arcát, ahogy ellazul, és egyre mélyebb álomba merül. 12.51-kor húzó érzést érzek az alhasamban: vajon ez már egy fájás? Érzem, hogy megpattan bennem valami, és elkezd folyni a magzatvíz. Nem ömlik, mint Lizával, de hát ez a baba nem faros, a fejével eltorlaszolja a kijáratot, nem is csoda. Lassan feltápászkodom, összezárt lábakkal kipingvinezek a fürdőszobába, el sem hiszem, hogy ez már az, tényleg elkezdődött. Várok még pár löketnyi vízfolyást, mire tényleg elhiszem, hogy ez magzatvíz, és elkezdek telefonálni: aput és a férjemet hívom, induljanak. Túl izgatott vagyok ahhoz, hogy most megebédeljek, pedig ez volt a terv, és a szüléshez jó lenne az energia, tudom. Inkább pakolászok még, Lizának ruhát, pelenkát készítek össze, a férjemnek papucsot, fényképezőgépet, rágcsálnivalót, nem bírok magammal. Közben nincs időm arra, hogy fájásaim legyenek, az elsőt akkor érzem meg, amikor már a kocsiban ülünk, útban a kórház felé, akkor lazítok végre először egy kicsit. A férjem 14 óra előtt nem sokkal ér haza. Nem izgul, még nekiállna ebédelni, ha hagynám  A kislányt sajnos fel kell ébresztenem, félkómásan leadjuk a szomszédban, nem látszik rajta, hogy értené, miről van szó, de nem is baj ez, szeret nagyon ott lenni. Nem csinálok nagy búcsújelenetet.

Útban a kórház felé (kb. 40 perces út) felhívom a szülésznőt is, hogy jöjjön, mi kb. 3-ra leszünk ott. Beugrunk a pékségbe, végre ehetek valami „bűnöset”, lekváros buktát választok és 100%-os ananászlevet. Az autóban elkezdem nézni az órámat: jé, nekem 5 percenként vannak méhösszehúzódásaim! Nem fájdalmas még, tudok közben beszélgetni is, és tetszik nagyon, hogy elkezdődött, ez már biztosan az, NEKEM fájásaim vannak! (Lizával elfolyt a víz, de nem jöttek fájások 7 órán át, míg megcsászároztak, ezért emiatt izgultam.)

Beérünk a kórház parkolójába, felhívom a szülésznőt, aki még csak most indul. Megbeszéljük, hogy megvárjuk a kórház előtt, nem szeretnék még felmenni, nem akarom, hogy valaki más vizsgáljon meg felvételkor, nehogy egy durva vizsgálat miatt álljon le a tágulás... Több mint fél óra, mire beér, addig sétálunk a fák között, fájásoknál megállok, de ez még tényleg nem vészes, csak figyelem, mi történik olyankor odabent. A fájásokat egészen a szülés végéig az alhasamban érzem, semmi derék- vagy hátfájás, ahogy sokan mesélték a sajátjukat.

Befut a szülésznőm, nevet, hogy ez aztán gyors volt, nem gondolta, hogy máris találkozunk. Megvizsgál a fönti vizsgálóban, máris haladtunk reggel óta, már 3 centis a méhszáj, alakul ez. Megcsináljuk a felvételi CTG-t a vajúdóban, közben aláírom a beleegyező nyilatkozatokat. Még teljesen észnél vagyok, elolvasok mindent, és sóhajtva aláírom, hogy beleegyezem a gátmetszésbe, császármetszésbe, mindenbe. Nem jó érzés.

Jön Ági, mehetünk máris a szülőszobába. Nagyon tetszik nekem, pedig nincs kád vagy bordásfal, mégis alternatív a maga módján. Már karácsonyi dekorációval van tele az egész szülészeti osztály, az én szobámban egy koszorú fénye világít halványan, ezen kívül csak egy plafonra irányított kislámpa ad fényt. Kellemes a félhomály, még mini hifi is van (és én hoztam saját zenét).

Átöltözöm, az új hálóingemet húzom (kék elöl gombolós kínai, hehe) és puha papucsot. Elmegyek a folyosón lévő zuhanyzóba, szeretnék jó forró vízzel tusolni, folyatni a hasam aljára, mert erről jókat hallottam és jól is esne. Sajnos forró víz nincs, pedig csak a meleg csapot nyitom meg, csalódottan megyek vissza a szobába. Még teljesen észnél vagyok, túlzottan is, elő is veszem a Nandu-féle könyvet, hogy elolvassam, mit is ír a szülés ezen szakáról. Csalódottan olvasom, hogy ilyenkor még nem javasolt a fürdőzés, mert leállíthatja a fájásokat. Na nekem sem volt sok fájásom, amióta visszajöttem… Eldöntöm, hogy nem olvasok többet, hülyeség, csak paráztatom magam fölöslegesen, meg most inkább befele kellene fordulnom, nem elméletben akarok én szülni… Próbálgatom, hogyan esne jól fájás közben vajúdni, függőleges pózokban gondolkodom csak, hogy segítsem a babámat lefele haladni, eszem ágában nincs lefeküdni az ágyra. Ráülök a labdára, ez valami szuper, jól esik akkor is, ha éppen nincs fájásom, és akkor is, amikor jön egy.

Jön a szülésznő, beöltözött rózsaszínbe, kérdezi, hogy erősödnek-e a fájások, mondom, hogy nem, nem érzek haladást. Megkérdezem, kimehetnék-e lépcsőzni, hogy gyorsabban haladjunk, erre ő felvilágosít, hogy ez egy hülye tévhit, a lépcsőzéstől csak oxigénhiányos állapotba kerülök, ami a babának sem tesz jót. Ha nagyon sétálgatni akarok, hát rójam a köröket a szobában  Felajánlja, hogy megmasszíroz egy parázsolaj nevű kencével, amitől jó karácsonyi illat lesz a szobában. A masszázs nagyon sokáig tart, és nagyon jól esik: a labdán ülök, halkan szól a cd-m, amit előző nap én válogattam össze (Norah Jones, Sade, Sting számok, főleg lassúak), a szülésznő jólesően simogatja a hátamat, combomat, nem túl erős, nem túl gyengéd, azt mondja, ezt szeretetmasszázsnak hívják. Rám jön a sírás közben, mert megpróbálok a babámhoz beszélni. Még nem döntöttük el a nevét, két lehetőség maradt, és a férjem akar dönteni. Úgy érzem, a nevén KELL szólítanom a kisfiamat, és hogy ő egyértelműen Áron. Mondogatom neki, hogy „gyere lejjebb Áronkám, és ne félj, anya itt van Veled, és segít, együtt végigcsináljuk, jó? Én is félek, kicsim, de minden rendben lesz, segíts nekem, ügyes vagy, olyan jól csináltad eddig is.” Nem hangosan sírok, csak némán, folynak a könnyeim, és remeg a vállam, jönnek a fájások is nem túl sűrűn, de jönnek. Nem mondanám erősnek őket, de azért már nem nevetgélnék közben.

Ági nagy sokára szól, hogy megvizsgálna, feküdjek föl egy kicsit az ágyra. Örömmel mondja, hogy 4-5 centi között járok, hiába nem sűrűsödnek a fájások, haladunk, a méhszáj is puha, tág, nagyon jó, nem is számított erre. Nagyon örülök, hát mégsem álltak le a dolgok a zuhanytól… Masszíroz még egy kicsit, de a végén szólok, hogy felállnék, megyek a férjemhez, és mondom neki, hogy szerintem a fiunk Áron, kérdezi, miért, de nem tudom megindokolni, csak mondom, hogy én úgy érzem, úgy tudom, hogy ez illik rá és kész.

Szedem fél óránként az 5 szem homeobogyót (Caulophyllum), emiatt sajna csak szőlőcukrot ehetek, erre két ropi után jövök rá  De előtte megittam az ananászlét, megettem a lekváros buktát, tényleg nem érzem magam éhesnek vagy erőtlennek.

Ági mondja, hogy ha szeretnék még egyet fürödni, akkor most menjek, mert 6-7 centinél hívja az orvosomat, és onnantól rajtam lesz a CTG is. Élek a lehetőséggel. Kicsit aggódom, hogy ma nem ment a hasam, nem ürültem ki, mint az előző szülésemnél, beöntés meg ugye ebben a kórházban nincs. De ha nem kell, hát nem kell… Állok vagy 20 percet a zuhany alatt, hadd teljen az idő, közben is jönnek a fájások, örülök nekik. Minden fájásnak van eleje és vége, nagyon messziről indul, csak annyit tudok olyankor, hogy mindjárt jönni fog, és amikor vége, nagy-nagy megkönnyebbülést és hálát érzek. Szeretem a testemet, hogy ilyen jól teszi a dolgát. 

Vissza a szobába, labdán ülve jön az ígért CTG elég hosszan, aztán lelassul az idő, sétálok, labdán ülök, szedem a homeobogyókat, ha lejár a zene, újraindítom. A fájások erősebbek, de még mindig úgy érzem, hogy ennél még lehetne sokkal rosszabb. Kint már sötét van, ez is olyan jó, segít befele fordulni. 

Újabb vizsgálat, haladtunk, már 6-7 centi a méhszáj, hívja Ági a dokimat. Kb. fél óra, míg beér, mondja. Kér, hogy maradjak fekve, mert bemasszírozna valami Nospa + zselé kombót a méhszájam környékére, mert ödémás lett egy kicsit (az indoklásra nem emlékszem pontosan), és ez segít. Nem hallottam még erről, de legyen. Nagyon hosszúnak tűnik az idő, míg eltelik a 3-4 fájás, ráadásul változatlanul hosszú percek telnek el két fájás között, és fura érzés, hogy valaki közben ott tartja az ujját a méhszájamon… de nem fáj. 

Végeztünk, mehetek újra labdára ülni, sétálni. Kipróbálom, milyen, ha fájás közben négykézláb állok, brutálisan rossz, fel is pattanok még fájás közben, így biztosan nem fogok szülni.

Még sokszor bevillan, amiket olvastam, igazából végig nem tudom magam függetleníteni az olvasottaktól. Pl. hogy csak az első 5 centi tágulás tart sokáig, onnantól a teljes tágulásig általában sokkal gyorsabban telik az idő. Meg hogy a forró vizes borogatás az alhason milyen jól esik ilyenkor. Hoztam is vízforralót, a férjem felhozza a kocsiból, előveszem a bekészített textilpelusokat is. Ági forralja a vizet, mártogatja a pelusokat, cserélgeti sűrűn a hasamon, én eközben csak ülök a labdán. Hívom a férjemet, hogy üljön mögém, ne kelljen tartani magam, próbálom elengedni magam, és fájások közben lazítani: laza száj, laza torok… 

Fél 10-kor befut az orvosom, utcai ruhában van, örülök, hogy együtt a csapat, megnyugtató a jelenléte, a nyugodtsága. Gyors vizsgálat, 7 centinél járunk.

Kimennek mindketten, maradunk a szobában a férjemmel. Telefonálok a szüleimnek, hogy sikerült-e letenni aludni a lányt (még soha nem aludt el mással, csak velem). Megnyugtatnak, hogy minden oké. A beszélgetés alatt teljesen észnél vagyok, tudok beszélgetni is, de nem beszélek sokat, nekem most más dolgom van. 

A férjem jelenléte megnyugtató. Nem tud sokat segíteni, kínálgatom néha, hogy egyen, legalább ő, de nem éhes. Amikor épp nem történik semmi, ülve szunyókál a széken. Csinál néha idegesítő dolgokat is, pl. fájás elején megkérdezi, miért rugózom a labdán (válaszom: kussolj!, pedig nem szoktam így beszélni vele). Vagy odamegy a hifihez és lehalkítja a zenét, majd közli, hogy így mennyivel jobb. Én meg kiakadok, hogy azonnal csinálja vissza. Egyszer fájás közben megpróbálja nyomogatni a keresztcsontomat, de nem esik jól, lesöpröm a kezét, nem is próbálkozik többet. (Szerencsére szülés előtt elolvastattam vele egy pár oldalas leírást arról, hogy ilyenkor a szülő nő kérése szent, és ha szokatlanul nyersen viselkedik, azon sem érdemes megsértődni )

Bejön a doki, megkér, hogy feküdjek föl az ágyra, de nagyon nem akaródzik. Tudom, hogy háton fekve sokkal rosszabb a fájás, és a dokim mondja is, hogy fájás közben akar megvizsgálni. Mondogatom, hogy nem akarok lefeküdni, úgy nagyon fáj. Kedves hangon kér, hogy az ő kedvéért tegyem meg mégis. Felmászok, tényleg rossz így, hangos is vagyok vizsgálat közben, nem tudok így ellazítani, képtelenség. Kérnek, hogy a következő fájás alatt támasszam a két lábam terpeszben a csípőjüknek, ahogy a két oldalamon állnak. Nem akarom megtenni, látják a rémületet a szememben, Ági érti is, és mondja, hogy nyugi, nem kell így szülnöd. Ettől tényleg megnyugszom, mert ettől félek.

Ági kéri, hogy próbáljam ki, milyen, ha fájás közben nem csak megállok az ágy lábánál a kapaszkodónál, hanem bele is guggolok a fájásba. Kipróbálom, és megdöbbenek: nekem marhára kakilnom kell így! Jaj, ez biztosan nem a gyerek, én frankón ide fogok csinálni! Szinte pánikot érzek, soha többet nem fogok itt leguggolni, biztosan tudom, hogy ez még nem AZ. Aztán kb. fél órával később bevallom neki, mit éreztem, ő meg örömmel mondja, hogy ez nagyon jó, mostantól akkor guggolnom kellene, de azt nyöszörgöm, hogy az kizárt dolog. Kérdezi, miért, mondom, hogy mert nem csak a gyerek fog jönni… Újra elmondja, hogy „szülni nem lehet úriasszony módra”, és hogy nyugodjak meg, van elég betétjük, jöhet pisi, kaki, a szemük sem fog rebbenni. Nehéz elengednem ezt a gátlásomat, de tudom, hogy igaza van, nem vagyok akkora intimtorna-zseni, hogy el tudjam lazítani a gátamat, miközben a fenekemet összeszorítom . 

Fájások között álldogálok az ágy lábánál vagy sétálok, pedig jól esne lefeküdni kicsit és pihenni, de nem tudom elengedni azt a meggyőződésemet, hogy a gravitáció is segít a babának lefele jönni. És bár nem siettet senki, az is bennem van, hogy császár után nem hagynak 24 órát vajúdni, de ezt a gondolatot próbálom elhessegetni…

Ági megvizsgál: nem csoda, ha guggolva tolási ingert érzek, hiszen 10 cm-re kitágultam, a méhszájnak már csak egy pici pereme van, a baba feje tökéletesen beilleszkedve, jó tartásban, mindjárt szülünk. Közli, hogy ebből már mindenképpen szülés lesz, erre én ahelyett, hogy eufóriát éreznék (mindig is úgy éreztem, a 10 cm tágulás komoly mérföldkő), inkább valami pánikféle lesz úrrá rajtam: Úristen, ki kell nyomnom a gyereket, most már nincs visszaút.

Nem akaródzik guggolnom továbbra sem, csak állok a szülőágy lábánál, kapaszkodom fájás közben a kapaszkodóiba, meg lábujjhegyen állok, most inkább csak túl akarok lenni a fájásokon, szenvedek közben, nem tudom ellazítani magam, nem találom a helyem, a megfelelő pózt, sehogy nem jó. 
A dokim kéri, hogy fájás közben nyomjak egyet próbaképpen, hogy lássuk, mi történik. Kipróbálom, bár belül ellenkezem (nem akarok tolófájás nélkül tolni), és érdekes érzés: a fejből indított nyomásra a méhem „rásegít”, én csak elkezdem, de nem én fejezem be a nyomást. Most már tényleg fájdalmasak az összehúzódások, feszít belülről a gyerek is, javasolják, hogy egy fájást csináljak úgy végig, hogy mély levegőt veszek, benn tartom, és kifújom, ne nyomjak, csak engedjem lefele jönni a babát. Ez a légzéstechnika nagyon jól esik, máris nem a fájásra koncentrálok. Jaj de jó ez, én így akarok szülni, nem akarok nyomni inger nélkül. Kérdezem, hogy nem lehetne-e így kiengedni a babát, nyomás nélkül, és mondják, hogy de, lehetne, csak sokkal tovább fog tartani. Engem ez nem annyira zavar, bár vonzó a lehetőség, hogy akár hamarosan ki is bújhatna, ha segítenék neki… De tudom, hogy a tolófájás valami semmivel össze nem téveszthető dolog, és én még biztosan nem éreztem olyat.

Pisilnem kell, sokat ittam, ezt mondom is, felajánlják, hogy pisiljek bent, de inkább kimennék. Kiküldenek a férjemmel a mosdóba, de félek elindulni, tudom, hogy nem járjuk meg az utat két fájás között, és mit fogok csinálni, mibe kapaszkodom? Elindulunk, csigatempóban, jön is út közben a fájás, meg a mosdóban is kettő, kapaszkodom a férjem nyakába, és azt hiszem, hangosan nyögök közben, annyira fáj, meg félek, nehogy itt szüljem meg a babámat. Persze pisilni nem sikerül, menjünk vissza inkább, érzem én is, hogy közel a vége.

Állva végigcsinálok még pár fájást, Ági minden fájásszünetben odanyomja a CTG fejét a hasamhoz, megkeresi a szívhangot, minden rendben van. Javasolnak mindenféléket, hogy púposítsam a hátam, guggoljak bele a fájásba(ezt továbbra sem vagyok hajlandó), így vagy úgy vegyem a levegőt, ne adjak hangot nyomás közben, inkább másra fordítsam az energiáimat, de egyre kevésbé vagyok engedelmes. Látom, hogy a lábam közé tett alátétre csöpög a vér, de nem veszek róla tudomást, a tágulásnak tudom be. 

Megkérnek, hogy másszak fel az ágyra, nem kell feküdnöm, csak térdeljek föl, kapaszkodhatok az ágy szinte függőlegesre felállított támlájának két oldalán a kapaszkodókba. Felsegítenek, domborítom a hátam, szuszogok, veszem a nagy levegőket, igyekszem megtalálni a megfelelő testhelyzetet, amiben nem feszülök meg fájás közben,és engedni kifele a babát. Jól esik mély levegőket vennem és lassan kiengedni, fájdalomcsillapító hatású. A dokim továbbra is kér, hogy nyomjak egyet-egyet, aztán már egy fájás alatt négyszer is, de igazából csak az első hatékony, a többinél erőlködöm, nehezen indítom, nyögök közben. Továbbra is ágálok belül, hogy miért akarják, hogy nyomjak, amikor nekem még nem kell. Persze a fejben indított nyomásokra a méhem jól ráerősít, és egyszer csak szól Ági, hogy már csak egy ujjpercnyire van a baba feje, meg akarom-e fogni. Határozottan rávágom, hogy nem akarom. (Ezt azóta sem értem, miért nem akartam.) Érzem, ahogy a babám lejjebb jön, majd a fájás végén visszacsúszik.


Egyszer csak megkérdezi a szülésznőm, hogy hol az olaj, amit gátmasszázshoz hoztam. Nem hoztam. Sebaj, nála van, ott a keze a hüvelyemnél, és érzem, hogy néha törölgeti a fenekemet, de már nem érdekel, mit nyomok ki. A CTG minden fájásszünetben a hasamon. A férjemet a fejemhez küldik. És most már azért kiabál a szülésznő, hogy most ne nyomjak, ne nyomjak, kisebbet, nem kell akkorát, hát alig tudja visszatartani a baba fejét, úgy jön!!! Én meg kiabálom, hogy nagyon fáj, nagyon feszít, mondja, hogy fog ez még jobban is  A nyomás közben jön lejjebb a fejecske, a fájás végén meg vissza. Aztán mindig várunk pár percet két fájás között, talán csak egyet, nem tudom, de vannak szünetek, amikor lassan magyarázzák nekem, mit kellene csinálnom a következő fájás alatt. Úgy kell hozzám beszélni, mint egy szellemi fogyatékoshoz, olyanok a reakcióim is, mintha valami ködön át hallanám őket, nagyon kell koncentrálnom, hogy megértsem, mit kellene tennem. Nagyon melegem van, kérem, hogy fogják össze a hajamat, a dokim próbálja is. Levetkőzni nem akarok meztelenre, kérdezik ezt is. Kérik, hogy domborítsam a hátam, és most a következő fájás alatt NE nyomjak, de akkorra már nem tudok nem nyomni, a testem nyom helyettem is, hihetetlen érzés. Pedig nagyon akarom a gátvédelmet, akar a fene gátmetszést vagy varratokat, jó kislány leszek, megpróbálom tenni, amit mondanak. Ági keze a gátamon, szuszogjam el a fájásokat, lihegjek közben, de NE nyomjak. Megpróbálom, nagyon akarom jól csinálni, lihegek, mint egy eszelős, de tolok is közben – pontosabban nem én, hanem a méhem, önálló életet él, nyom nélkülem is. De közben meg néha arra kérnek, egy icipicit azért most mégis nyomjak, de tényleg csak egy nagyon kicsit, na ez szadizmus, olyat nem tudok, mert én elindítom, és a méhem úgy ráerősít, hogy csak azt hallom, hogy ne ekkorát, jaj, most már ne nyomj!!! És ez több fájáson át megy így. Kérdezem, mennyi van még hátra, mondják, egy fájás vagy három talán, rajtam múlik. Jön a következő fájás, most tényleg lihegjek csak, utánozzam Ágit. És én lihegek és fujtatok, nagyon nehéz, magamon kívül próbálok nem nyomni, de a méhem nyom egyet, és egyszer csak kibuggyan belőlem a gyerek, és nem csak a feje, hanem mindene, és ott fekszik egy kis lila csomag a lábaim között, és már ordít. Hát ezt nem hiszem el. MEGSZÜLTEM, vége, itt van. Nem sírok, nem vagyok meghatott sem, inkább olyan csöndes „megcsináltam!” érzésem van, és örülök, hogy kint van, hogy vége.

Gyorsan a hátamra fektetnek, felhúzzák a hálóingemet, jön a csupasz mellkasomra a baba, akihez azt hiszem, beszélni is kezdek, hogy hát itt vagy, megcsináltuk, megszülettél, ilyesmiket. Nem tudom, sír-e még vagy mit csinál, mintha nem lennék magamnál. A férjem elvágja a köldökzsinórt pár percen belül, amikor már nem pulzál (erre külön rákérdezek).

Utójáték

Ági és a doki a lábamnál állnak, nagyon figyelnek valamit, tudom, hogy még meg kell szülnöm a lepényt, meg lesz betapintás is, azt nagyon nem várom. A lepény pár percen belül megszületik, nyomási ingert érzek, és már jön is, érzem, ahogy áthalad a hüvelyemen, tényleg olyan érzés, mint egy tojásrántottát megszülni  Ági alaposan megvizsgálja, minden rendben, kijött az egész. Most a dokimat figyelem, gumikesztyűt húz, jaj, most jön a hegbetapintás, tudom, hogy nem tart sokáig, és fájni fog, de arra gondolok, hogy ha ott kifért egy gyerek, egy női kéz simán befér. Hangoskodok közben, azt hiszem, olyan, mintha belülről rázná a méhemet, beütöm a fejem az ágy végébe, ahogy másznék el, de már vége is, a hegem ép, jaj de jó túl lenni rajta. Azt hiszem, vége a tortúrának.

Elveszik a babát a mellkasomról, odaadják a férjemnek, és kiküldik őket a szobából. Ezt nem értem, azt hittem, már vége, most varrni fognak biztosan, hiszen nem tudtam segíteni a gátvédelemben, „nem voltam elég ügyes” (ezt gondolom akkor bűntudattal), biztosan van némi sérülésem. Hallom, hogy mondják, hogy „nem áll el”, tudom, hogy ezek szerint vérzek valahonnan, de nem izgulok, nyugodtan fekszem, tudom, hogy el fog állni az a vérzés.

Valamikor felkapcsolták a nagylámpát, úgy vizsgálnak, és a hüvelyemet valami eszközzel szétfeszítik, érzem. A vérzés eláll lassan, de emiatt tényleg nem izgulok, nem érzem rosszul magam. Valamikor bekötöttek egy branült is a bal könyökhajlatomba, infúziót kapok. Jön a varrás. Nem fáj, csak kellemetlen, amikor a fenekemnél jár a tű és a cérna, egyedül akkor szisszenek kettőt, na és jó lenne már túl lenni rajta. Sokáig tart, kérdezgetem, meddig még. A végén megtudom, hogy a hüvelyem repedt, azért véreztem. Belül van több varratom, kívül csak felszíni kisebb horzsolások, és van olyan sérülésem is, amit a doki jobbnak lát össze sem varrni, mert két napon belül magától összeforr. A hüvelyem már a kitolás előtt elkezdett vérezni (de akkor még nem tudták, honnan jön a vér), azért parancsoltak föl az ágyra, azért javasolták a térdelő pózt, azért „siettették” a nyomást, és amikor kibújt a baba, akkor vérzett csak igazán, mert a repedés áthaladt valami ütőéren (?), ez okozta az ijedelmet. Sok vért vesztettem. Gátmetszésem nem volt, ennek nagyon örülök. A repedés talán amiatt volt, hogy Áronnak az arca mellett volt az egyik keze kibújáskor.

Visszajön a férjem a mérésből a babával, aki egy kis takaróban van, magzatmázasan. Mondja, hogy 3770 gramm, 54 cm, a súlyát el sem hiszem, olyan picinek tűnt ott a lábam között, és múlt héten még 3250 grammnak saccolta az UH. Szülésznői segítséggel mellre tesszük a babát (háton fekve elég érdekes élmény), és két órára magunkra hagynak minket. Lekapcsolják az erős fényeket, kimegy mindenki, csak hárman vagyunk. Kérdezgetjük egymást a férjemmel, hogy mi volt a babával, meg mi történt velem, amíg külön voltunk. A baba lassan elalszik rajtam, felhívjuk a nagyszülőket, hogy megszületett Áron, és minden oké. Én nem vagyok álmos, az előző szülésem után sem tudtam aludni éjjel, inkább a férjem vágyik már némi pihenésre (előző éjjel nem sokat aludtunk).

Letelik a két óra, bejön az orvosom és a szülésznőm, elköszönnek, a következő három napban még látjuk egymást. Egy csecsemős nővér felöltözteti Áront az otthonról hozott ruháiba, leviszi a csecsemőosztályra, mindjárt mehetek utána én is. Érkezik egy segédnővér, lemossa meleg vízzel az alvázamat, nagyon kellemes, ahogy csinálja, és ő maga is nagyon kedves, mint egy anyuka. Elmondja, hogy pisilnem kellene, mert a vérzés miatt kaptam két tasak infúziót, és tele a hólyagom, utána mehetünk le az osztályra, a szobámba. Kapok egy ágytálat a lábaim közé, és megnyitja a csapot is, de nem megy. Kiküldöm őket (a férjemet és a nővért), hátha miattuk nem megy, de nincs inger, így sem pisilek. Még próbálkozom vagy fél óráig, de egyszerűen tényleg nem kell pisilnem, a babámat viszont már elvitték, és mennék utána. Megkérdezem, mennyire fájdalmas a katéter, azt a választ kapom, hogy csak kellemetlen, én meg kérem, hogy essünk túl rajta, hadd legyek végre Áronnal. Már hívja is az illetékes nőt (nővér? orvos?). Most jön csak a feketeleves: a katéter behelyezése előtt szétfeszíti kézzel a kisajkakat, hogy megtalálja a húgycső nyílását, erre az össze nem varrt sérülésem eléggé vérezni kezd… Hív egy orvost, már hárman állnak körülöttem, erős fénnyel világítanak, a kisajkaim, amik most nagyon érzékenyek és fájnak, végig szétfeszítve. Kiabálok, hogy ez fáj, legyen már vége. Hallgatom a megjegyzéseket arról, hogy össze kellett volna varrni a sérülésemet, és hogy nem értik, miért nem volt gátmetszésem, jobban jártam volna. Aztán végre megkönyörülnek rajtam (gondolom, elállt a vérzés), megkapom a katétert, ami már egyáltalán nem fáj az előzményekhez képest, és kiürül a hólyagom.

Most föl kellene ülnöm, hogy átüljek a kerekesszékbe, de elsötétül a világ. Lefektetnek azonnal, lábaim a fejem fölött, ijedt arcok körülöttem. Hát ez még nem megy, sok vért vesztettem. (Holnap eldől, kell-e vért kapnom.) Akkor csináljuk lassan, fokozatosan: először csak az ágy támláját állítják magasabbra, aztán valamikor nagy sokára átülök a székbe. A liftben belenézek a tükörbe, úgy nézek ki, mint a saját öreganyám, az arcom fehér, a szám szürke, nagy karikák a szemem alatt. Amikor át kellene másznom az ágyba, megint elsötétül a világ, újra ijedt arcok, kapok még egy tasak infúziót. Lassan jobban leszek, fekve jó, már elmúlt hajnali 4 óra is. A férjem kipakolja, amiket kérek, és elköszön, hulla fáradt. Én már nagyon szeretném megkapni a babámat, szegénykém, mióta nincs velem…

Végre jön valaki, és megkérdezi, szeretném-e megkapni a babámat. Fekve elég erősnek érzem magam, ablak melletti ágyat választottam, ott le sem eshet a pici, hát persze, hogy szeretném. Szoptatni tudok fekve is, neki meg mellettem a helye, azért jöttem ebbe kórházba. Kihozzák az én gyönyörű, ügyes csúcsfejű kisfiamat, és onnantól együtt vagyunk, most is itt szuszog rajtam…

2011. január 11., kedd

Dóra története - Egy sikertelen VBAC kísérlet

Sokszor hallom, olvasom azt, hogy „megcsászároztak”.
Engem nem „császároztak meg” – aktív részese voltam mindkét császármetszésemnek, ahogyan mindannyian aktív részesei vagyunk mindannak, ami történik velünk. Történjen az életünkben jó, vagy rossz, kizárólag mi magunk vagyunk érte felelősek.

Előzmény – az első császármetszés
Az első terhességem alatt nem vettem a fáradtságot arra, hogy tájékozódjak a budapesti kórházak és orvosok tekintetében. Olvastam Stadelmannt és Ina May Gaskint, bíztam abban, hogy az orvosom is hasonló szemléletű, de beszélni vele erről és a szülésznőmről az utolsó másfél hónapban kezdtem. Akkor kiderült, hogy a szülésznőmnek fogalma sincs sem az aromaterápiáról, sem a homeopátiáról, nem támogatják a gátvédelemben történő szülést, stb, stb.
Ekkor elhatároztam, hogy én így bizony nem szülök – de ahelyett, hogy másik orvost, kórházat, szülésznőt kerestem volna, ráállítottam magam a császármetszésre. Sikerült is: 41 hét és 2 napnál teljesen zárt méhszájjal és be nem illeszkedett babával indítottak, majd burkot repesztettek és 12 óra vajúdás után vittek a műtőbe.
Két nap múlva toltak is vissza – belső vérzés és már kialakult több vérömleny miatt. A vérömlenyek közül egyet nem tudtak eltávolítani – ehhez ki kellett volna venni a méhemet – ezért két draincsövet kaptam, négyféle antibiotikumot és két hét kórházat, hogy ezidő alatt felszívódjon a bennmaradt haematoma.

A második császármetszés
Az első lányom körülbelül 8 hónapos volt, mikor elindultam orovoskeresőbe. Többel beszéltem telefonon, ez alapján kettőnél jártam személyesen, végül az egyik mellett tettem le a voksot. Leginkább azért döntöttem mellette, mert több „ismerős ismerőséről” is kiderült, hogy nála szült és nem voltak rossz tapasztalatok: az egyik nála szülte az elsőt, majd a másodikat otthon az orvos tudtával és támogatásával, a másik kb. 20 órás vajúdás alatt egy háromszor nyakra tekeredett köldökzsinórral szülte meg a kisfiát, egy harmadik kettőt szült nála, illetve tudtam, hogy tavaly nyáron világra segített kulcscsonttörés nélkül egy vállelakadt babát.
A második lányom nagyjából az első születésnapja körül fogant, ugyanolyan problémamentes terhességem volt, mint az első, de igyekeztem nagyon sokat dolgozni azon, hogy a babát el tudjam engedni – hetente meditáció, jóga, a 37. héten, mikor a baba még mindig faros volt, kineziológushoz is elmentem, ahol kiderült, hogy nem annyira az elengedés, mint inkább elfogadás lenne számomra a feladat.
A 36. hét utolsó napján (napra pontosan 5 héttel a szülés beindulása előtt!!) távozott a nyákdugó, két nappal a kineziológusnál tett látogatásom előtt az orvosom már fejvégű babát tapintott és a 38. héten a belső méhszáj is egy ujjnyira nyitva volt, a fundus pedig sokkal lejjebb, mint egy héttel korábban. Úgy éreztem, minden azt igazolja, hogy a szülés is fejben dől el – tessék, mindent meg tudok csinálni, amit akarok: ha nem akarok szülni, nem szülök, ha akarok szülni, akkor szülök.
A méhszáj azonban nem nyílt tovább és a baba feje sem jött lejjebb, a terminus pedig közeledett. Az orvosom még a terhességem előtt tett első látogatás során azt mondta, hogy császáros előzmény nélkül 10 napot mindenképpen vár, de VBAC kísérletnél maximum egy hetet. A terminusom szombati napra esett, így azt beszéltük meg a terhességem elején, hogy a terminus utáni péntekig lehetek „szabadlábon.” Az is elhangzott – szintén a legelső találkozásunkkor -, hogy az orvosom a legrosszabb jelnek azt tekinti, ha a terhesség közeledtével beindulni látszik a folyamat, de aztán a terminus előtt leáll – ő ezt a heg gyengeségének tudja be, ilyenkor óvatosabb szokott lenni és az is előfordulhat, hogy kevesebb napot hagy a terminus utáni várakozásra.
És hát ez utóbbi történt – beindulni majd leállni látszott a folyamat. A terminus után két nappal (hétfőn) ugyanott tartottunk, ahol a 38. héten – pedig homeopátiáztam, málnalevélteáztam, jógáztam, stb. stb. Elküldött egy ultrahangra, ahol kiderült, hogy a baba és a méhlepény, valamint a köldökzsinór áramlás is teljesen rendben van. Néhány javaslatot tett a szülés beindítása érdekében: 30-as Pulsatillát 2x5 golyót reggel és este a méhszáj puhítása végett, minden este forró fürdő, egy pohár pezsgő, csípős-erős vacsora és házasélet.
Két nap múlva (szerdán) a helyzet még mindig változatlan volt és abban maradtunk, hogy újabb két nap múlva (pénteken), mivel péntekenként nem rendel, már a kórházban fog megvizsgálni, és ha nincs változás, megcsinálja a császármetszést.
Teljesen össze voltam törve, felesleges részletezni, hogy mennyire. Csütörtökön a teljes kiborulásnak és rengeteg sírásnak eredményeként eljutottam oda, hogy lemondtam mindenről. Lesz, ami lesz, bemegyek pénteken a kórházba és ha ott azt mondja, hogy császár, akkor azt akárhogyis – nagyon összeveszünk, vagy hülyét csinálok magamból, vagy bugyi nélkül elfutok -, de nem fogom engedni.
Pénteken reggel arra ébredtem, hogy görcsöl a hasam. Zuhanyozás közben pedig elég sok vérrel találkoztam, rövid időn belül pedig éreztem, hogy ezek bizony fájások. Az akkor még egyetlen lányunkat még elvittük a nagymamához, de amikor onnan indultunk, már 5 perces fájásokat mértem, amelyek a kórházi felvételi ctg-n masszív 3 perces fájásokká váltak. A vajúdás során – nem volt ctg-ézés – teljesen szabadon mozoghattam, így végül a zuhany alatti labdázást választottam. Nagyon rövid idő alatt 1 perces fájásaim lettek és amikor egy méhszájvizsgálat miatt a zuhanyból kisétálva, meg-megállva, nyögve stb. a szülőágyhoz vánszorogtam, az orvosom azt kérdezte: „Már itt tartunk?” Illetve arról érdeklődött, hogy van-e székelési ingerem és fáj-e a keresztcsontom. De mindkét kérdésre nemmel kellett válaszolnom. A vizsgálat azonban minden bizakodás ellenére továbbra is 1 ujjnyi méhszájat mutatott – nagyon csalódott voltam, mert azt éreztem, hogy teljesen biztonságban érzem magam, át tudom adni magam a fájásoknak, sikerül a vizualizáció is. Az orvosom burokrepesztést javasolt – elfogadtam és ez az a pont, az egyetlen a vajúdás alatt, amire azt mondom, hogy nem szabadott volna.
A burokrepesztés után még újra vízben voltam, de a 2 óra múlva tett újabb vizsgálat még mindig 1 ujjnyi méhszájat mutatott. Volt egy rövid ctg is ekkor, de csak a szívhangot mérő tappancsot nyomták a hasamhoz és mikor vissza szerettem volna menni a vízbe, az orvosom kérte, hogy maradjunk a szárazföldön, mert leesik a szívhang, amit még több óráig kibír a baba, de 2-3 óra alatt történnie kellene valamilyen változásnak. A szobában maradtunk tehát, olyan félig ülő, félig guggoló pózban – kaptam masszázst, az orvosom folyamatosan figyelt arra, hogy nyitott ajkakkal lélegezzek és a kontrakciók alatt felkapkodott vállaimat is folyamatosan masszírozta lefelé. Nem volt rosszabb a szobában, mint a vízben, úgy éreztem, hogy azzal, hogy jobban érzem a kontrakciókat, mint a vízben, jobban tudok koncentrálni. De újabb másfél óra múlva még mindig ott tartottunk, ahol eddig, semmi előrehaladás. A szülésznő is megvizsgált, aki ugyanazt állapította meg, amit az orvos: a baba feje semmit nem jött lejjebb az elmúlt órákban.
Ekkor volt egy hosszabb ctg is, ahol a szívhang még rosszabb lett és akkor már lehangzott az is, hogy ha fél órán belül nem kezd el nyílni a méhszáj, akkor műtő. És fél óra múlva sem kezdett el nyílni a méhszáj – így a műtőben kötöttünk ki. A műtét alatt a férjem bent lehetett, ő kapta meg aztán a babát. A műtőben a baba kiemelésekor elhangzott, hogy a nyaka körül van a zsinór… A korábbi komplikációk miatt egy speciális módszerrel műtöttek: nem vágták át a hashártyámat, illetve a különböző összenövések miatt majd’ fél óráig tartott, míg „összeraktak.” De utána toltak a kórterembe, a baba már várt rám és az első orvosi vizsgálat az első szoptatás alatt történt meg.
Este már felkeltem, zuhanyoztam és a lányom már a teljes első éjszakát is velem tölthette. Nagyon gyorsan felépültem, a hegem, hasam azóta sem fájt.
A műtét után természetesen az egyik első dolgom volt, hogy az orvosomnak megmondjam, hogy ugye tudja, hogy tudom, hogy a közös ismerősünk egy évvel korábban úgy szülte meg nála a kisfiát, hogy háromszor volt a zsinór a nyaka körül. A válasz az volt, hogy igen tudja, de nálunk a császár oka a 40 centi hosszú – illetve rövid – zsinór volt, ami a nyakra tekeredve már nem volt elég hosszú ahhoz, hogy leengedje az egyébként 4 kilós, de 61 centi hosszú, vagyis karcsú, nem nagy fejű babát.

És hogy mit csinálnék másként?
A vajúdás során egyetlen egyet – de ezt már leírtam: nem engedném a burokrepesztést. Legalább még 2-3 óráig.
A várandósság során pedig több dolgot is:
- legalább 5 nappal későbbi dátumot mondanék az utolsó menses első napjára;
- nem választanék orvost, inkább az ügyeletesnél szülnék egy otthon indult vajúdás után;
- sokkal jobban bíznék magamban és jobban kiállnék magamért, a véleményemért, vállalva ezzel egy olyan konfrontációt is, amelynek végén az orvossal (ha már van választott orvos) elválunk egymástól. Jó lett volna előbb eljutni arra a pontra, amelyre a szülés megindulása előtti estén eljutottam.