Áron születése

Szent István Kórház, 

Szülészorvos: dr. Boros Judit, 

szülésznő: Rákóczi Ágnes

Hétfőn (38+3) reggel 8-ra CTG-re megyünk a fogadott szülésznőmhöz, aki meg is vizsgál. Meglepve mondja, hogy a méhszájam bő egy ujjnyi és tágulékony, ha akarja, két ujja is befér. „Barátságos a helyzet”, mondja. Fülig ér a szám, a testem tudja és teszi a dolgát! Hazáig le sem lehet törölni a vigyort a képemről. Beszélek telefonon apukámmal, hogy készüljön, napokon belül szülök (ő fogja elaltatni este Lizát, ha akkor indulna be a szülés), a férjemet kérem, hogy ne HÉV-vel, hanem kocsival menjen dolgozni, hátha haza kell jönnie hirtelen.

Délután fél 1-kor felmegyünk a hálóba, altatom Lizát. Cicivel, ahogy szoktuk. Nézem a gyönyörű kis arcát, ahogy ellazul, és egyre mélyebb álomba merül. 12.51-kor húzó érzést érzek az alhasamban: vajon ez már egy fájás? Érzem, hogy megpattan bennem valami, és elkezd folyni a magzatvíz. Nem ömlik, mint Lizával, de hát ez a baba nem faros, a fejével eltorlaszolja a kijáratot, nem is csoda. Lassan feltápászkodom, összezárt lábakkal kipingvinezek a fürdőszobába, el sem hiszem, hogy ez már az, tényleg elkezdődött. Várok még pár löketnyi vízfolyást, mire tényleg elhiszem, hogy ez magzatvíz, és elkezdek telefonálni: aput és a férjemet hívom, induljanak. Túl izgatott vagyok ahhoz, hogy most megebédeljek, pedig ez volt a terv, és a szüléshez jó lenne az energia, tudom. Inkább pakolászok még, Lizának ruhát, pelenkát készítek össze, a férjemnek papucsot, fényképezőgépet, rágcsálnivalót, nem bírok magammal. Közben nincs időm arra, hogy fájásaim legyenek, az elsőt akkor érzem meg, amikor már a kocsiban ülünk, útban a kórház felé, akkor lazítok végre először egy kicsit. A férjem 14 óra előtt nem sokkal ér haza. Nem izgul, még nekiállna ebédelni, ha hagynám  A kislányt sajnos fel kell ébresztenem, félkómásan leadjuk a szomszédban, nem látszik rajta, hogy értené, miről van szó, de nem is baj ez, szeret nagyon ott lenni. Nem csinálok nagy búcsújelenetet.

Útban a kórház felé (kb. 40 perces út) felhívom a szülésznőt is, hogy jöjjön, mi kb. 3-ra leszünk ott. Beugrunk a pékségbe, végre ehetek valami „bűnöset”, lekváros buktát választok és 100%-os ananászlevet. Az autóban elkezdem nézni az órámat: jé, nekem 5 percenként vannak méhösszehúzódásaim! Nem fájdalmas még, tudok közben beszélgetni is, és tetszik nagyon, hogy elkezdődött, ez már biztosan az, NEKEM fájásaim vannak! (Lizával elfolyt a víz, de nem jöttek fájások 7 órán át, míg megcsászároztak, ezért emiatt izgultam.)

Beérünk a kórház parkolójába, felhívom a szülésznőt, aki még csak most indul. Megbeszéljük, hogy megvárjuk a kórház előtt, nem szeretnék még felmenni, nem akarom, hogy valaki más vizsgáljon meg felvételkor, nehogy egy durva vizsgálat miatt álljon le a tágulás... Több mint fél óra, mire beér, addig sétálunk a fák között, fájásoknál megállok, de ez még tényleg nem vészes, csak figyelem, mi történik olyankor odabent. A fájásokat egészen a szülés végéig az alhasamban érzem, semmi derék- vagy hátfájás, ahogy sokan mesélték a sajátjukat.

Befut a szülésznőm, nevet, hogy ez aztán gyors volt, nem gondolta, hogy máris találkozunk. Megvizsgál a fönti vizsgálóban, máris haladtunk reggel óta, már 3 centis a méhszáj, alakul ez. Megcsináljuk a felvételi CTG-t a vajúdóban, közben aláírom a beleegyező nyilatkozatokat. Még teljesen észnél vagyok, elolvasok mindent, és sóhajtva aláírom, hogy beleegyezem a gátmetszésbe, császármetszésbe, mindenbe. Nem jó érzés.

Jön Ági, mehetünk máris a szülőszobába. Nagyon tetszik nekem, pedig nincs kád vagy bordásfal, mégis alternatív a maga módján. Már karácsonyi dekorációval van tele az egész szülészeti osztály, az én szobámban egy koszorú fénye világít halványan, ezen kívül csak egy plafonra irányított kislámpa ad fényt. Kellemes a félhomály, még mini hifi is van (és én hoztam saját zenét).

Átöltözöm, az új hálóingemet húzom (kék elöl gombolós kínai, hehe) és puha papucsot. Elmegyek a folyosón lévő zuhanyzóba, szeretnék jó forró vízzel tusolni, folyatni a hasam aljára, mert erről jókat hallottam és jól is esne. Sajnos forró víz nincs, pedig csak a meleg csapot nyitom meg, csalódottan megyek vissza a szobába. Még teljesen észnél vagyok, túlzottan is, elő is veszem a Nandu-féle könyvet, hogy elolvassam, mit is ír a szülés ezen szakáról. Csalódottan olvasom, hogy ilyenkor még nem javasolt a fürdőzés, mert leállíthatja a fájásokat. Na nekem sem volt sok fájásom, amióta visszajöttem… Eldöntöm, hogy nem olvasok többet, hülyeség, csak paráztatom magam fölöslegesen, meg most inkább befele kellene fordulnom, nem elméletben akarok én szülni… Próbálgatom, hogyan esne jól fájás közben vajúdni, függőleges pózokban gondolkodom csak, hogy segítsem a babámat lefele haladni, eszem ágában nincs lefeküdni az ágyra. Ráülök a labdára, ez valami szuper, jól esik akkor is, ha éppen nincs fájásom, és akkor is, amikor jön egy.

Jön a szülésznő, beöltözött rózsaszínbe, kérdezi, hogy erősödnek-e a fájások, mondom, hogy nem, nem érzek haladást. Megkérdezem, kimehetnék-e lépcsőzni, hogy gyorsabban haladjunk, erre ő felvilágosít, hogy ez egy hülye tévhit, a lépcsőzéstől csak oxigénhiányos állapotba kerülök, ami a babának sem tesz jót. Ha nagyon sétálgatni akarok, hát rójam a köröket a szobában  Felajánlja, hogy megmasszíroz egy parázsolaj nevű kencével, amitől jó karácsonyi illat lesz a szobában. A masszázs nagyon sokáig tart, és nagyon jól esik: a labdán ülök, halkan szól a cd-m, amit előző nap én válogattam össze (Norah Jones, Sade, Sting számok, főleg lassúak), a szülésznő jólesően simogatja a hátamat, combomat, nem túl erős, nem túl gyengéd, azt mondja, ezt szeretetmasszázsnak hívják. Rám jön a sírás közben, mert megpróbálok a babámhoz beszélni. Még nem döntöttük el a nevét, két lehetőség maradt, és a férjem akar dönteni. Úgy érzem, a nevén KELL szólítanom a kisfiamat, és hogy ő egyértelműen Áron. Mondogatom neki, hogy „gyere lejjebb Áronkám, és ne félj, anya itt van Veled, és segít, együtt végigcsináljuk, jó? Én is félek, kicsim, de minden rendben lesz, segíts nekem, ügyes vagy, olyan jól csináltad eddig is.” Nem hangosan sírok, csak némán, folynak a könnyeim, és remeg a vállam, jönnek a fájások is nem túl sűrűn, de jönnek. Nem mondanám erősnek őket, de azért már nem nevetgélnék közben.

Ági nagy sokára szól, hogy megvizsgálna, feküdjek föl egy kicsit az ágyra. Örömmel mondja, hogy 4-5 centi között járok, hiába nem sűrűsödnek a fájások, haladunk, a méhszáj is puha, tág, nagyon jó, nem is számított erre. Nagyon örülök, hát mégsem álltak le a dolgok a zuhanytól… Masszíroz még egy kicsit, de a végén szólok, hogy felállnék, megyek a férjemhez, és mondom neki, hogy szerintem a fiunk Áron, kérdezi, miért, de nem tudom megindokolni, csak mondom, hogy én úgy érzem, úgy tudom, hogy ez illik rá és kész.

Szedem fél óránként az 5 szem homeobogyót (Caulophyllum), emiatt sajna csak szőlőcukrot ehetek, erre két ropi után jövök rá  De előtte megittam az ananászlét, megettem a lekváros buktát, tényleg nem érzem magam éhesnek vagy erőtlennek.

Ági mondja, hogy ha szeretnék még egyet fürödni, akkor most menjek, mert 6-7 centinél hívja az orvosomat, és onnantól rajtam lesz a CTG is. Élek a lehetőséggel. Kicsit aggódom, hogy ma nem ment a hasam, nem ürültem ki, mint az előző szülésemnél, beöntés meg ugye ebben a kórházban nincs. De ha nem kell, hát nem kell… Állok vagy 20 percet a zuhany alatt, hadd teljen az idő, közben is jönnek a fájások, örülök nekik. Minden fájásnak van eleje és vége, nagyon messziről indul, csak annyit tudok olyankor, hogy mindjárt jönni fog, és amikor vége, nagy-nagy megkönnyebbülést és hálát érzek. Szeretem a testemet, hogy ilyen jól teszi a dolgát. 

Vissza a szobába, labdán ülve jön az ígért CTG elég hosszan, aztán lelassul az idő, sétálok, labdán ülök, szedem a homeobogyókat, ha lejár a zene, újraindítom. A fájások erősebbek, de még mindig úgy érzem, hogy ennél még lehetne sokkal rosszabb. Kint már sötét van, ez is olyan jó, segít befele fordulni. 

Újabb vizsgálat, haladtunk, már 6-7 centi a méhszáj, hívja Ági a dokimat. Kb. fél óra, míg beér, mondja. Kér, hogy maradjak fekve, mert bemasszírozna valami Nospa + zselé kombót a méhszájam környékére, mert ödémás lett egy kicsit (az indoklásra nem emlékszem pontosan), és ez segít. Nem hallottam még erről, de legyen. Nagyon hosszúnak tűnik az idő, míg eltelik a 3-4 fájás, ráadásul változatlanul hosszú percek telnek el két fájás között, és fura érzés, hogy valaki közben ott tartja az ujját a méhszájamon… de nem fáj. 

Végeztünk, mehetek újra labdára ülni, sétálni. Kipróbálom, milyen, ha fájás közben négykézláb állok, brutálisan rossz, fel is pattanok még fájás közben, így biztosan nem fogok szülni.

Még sokszor bevillan, amiket olvastam, igazából végig nem tudom magam függetleníteni az olvasottaktól. Pl. hogy csak az első 5 centi tágulás tart sokáig, onnantól a teljes tágulásig általában sokkal gyorsabban telik az idő. Meg hogy a forró vizes borogatás az alhason milyen jól esik ilyenkor. Hoztam is vízforralót, a férjem felhozza a kocsiból, előveszem a bekészített textilpelusokat is. Ági forralja a vizet, mártogatja a pelusokat, cserélgeti sűrűn a hasamon, én eközben csak ülök a labdán. Hívom a férjemet, hogy üljön mögém, ne kelljen tartani magam, próbálom elengedni magam, és fájások közben lazítani: laza száj, laza torok… 

Fél 10-kor befut az orvosom, utcai ruhában van, örülök, hogy együtt a csapat, megnyugtató a jelenléte, a nyugodtsága. Gyors vizsgálat, 7 centinél járunk.

Kimennek mindketten, maradunk a szobában a férjemmel. Telefonálok a szüleimnek, hogy sikerült-e letenni aludni a lányt (még soha nem aludt el mással, csak velem). Megnyugtatnak, hogy minden oké. A beszélgetés alatt teljesen észnél vagyok, tudok beszélgetni is, de nem beszélek sokat, nekem most más dolgom van. 

A férjem jelenléte megnyugtató. Nem tud sokat segíteni, kínálgatom néha, hogy egyen, legalább ő, de nem éhes. Amikor épp nem történik semmi, ülve szunyókál a széken. Csinál néha idegesítő dolgokat is, pl. fájás elején megkérdezi, miért rugózom a labdán (válaszom: kussolj!, pedig nem szoktam így beszélni vele). Vagy odamegy a hifihez és lehalkítja a zenét, majd közli, hogy így mennyivel jobb. Én meg kiakadok, hogy azonnal csinálja vissza. Egyszer fájás közben megpróbálja nyomogatni a keresztcsontomat, de nem esik jól, lesöpröm a kezét, nem is próbálkozik többet. (Szerencsére szülés előtt elolvastattam vele egy pár oldalas leírást arról, hogy ilyenkor a szülő nő kérése szent, és ha szokatlanul nyersen viselkedik, azon sem érdemes megsértődni )

Bejön a doki, megkér, hogy feküdjek föl az ágyra, de nagyon nem akaródzik. Tudom, hogy háton fekve sokkal rosszabb a fájás, és a dokim mondja is, hogy fájás közben akar megvizsgálni. Mondogatom, hogy nem akarok lefeküdni, úgy nagyon fáj. Kedves hangon kér, hogy az ő kedvéért tegyem meg mégis. Felmászok, tényleg rossz így, hangos is vagyok vizsgálat közben, nem tudok így ellazítani, képtelenség. Kérnek, hogy a következő fájás alatt támasszam a két lábam terpeszben a csípőjüknek, ahogy a két oldalamon állnak. Nem akarom megtenni, látják a rémületet a szememben, Ági érti is, és mondja, hogy nyugi, nem kell így szülnöd. Ettől tényleg megnyugszom, mert ettől félek.

Ági kéri, hogy próbáljam ki, milyen, ha fájás közben nem csak megállok az ágy lábánál a kapaszkodónál, hanem bele is guggolok a fájásba. Kipróbálom, és megdöbbenek: nekem marhára kakilnom kell így! Jaj, ez biztosan nem a gyerek, én frankón ide fogok csinálni! Szinte pánikot érzek, soha többet nem fogok itt leguggolni, biztosan tudom, hogy ez még nem AZ. Aztán kb. fél órával később bevallom neki, mit éreztem, ő meg örömmel mondja, hogy ez nagyon jó, mostantól akkor guggolnom kellene, de azt nyöszörgöm, hogy az kizárt dolog. Kérdezi, miért, mondom, hogy mert nem csak a gyerek fog jönni… Újra elmondja, hogy „szülni nem lehet úriasszony módra”, és hogy nyugodjak meg, van elég betétjük, jöhet pisi, kaki, a szemük sem fog rebbenni. Nehéz elengednem ezt a gátlásomat, de tudom, hogy igaza van, nem vagyok akkora intimtorna-zseni, hogy el tudjam lazítani a gátamat, miközben a fenekemet összeszorítom . 

Fájások között álldogálok az ágy lábánál vagy sétálok, pedig jól esne lefeküdni kicsit és pihenni, de nem tudom elengedni azt a meggyőződésemet, hogy a gravitáció is segít a babának lefele jönni. És bár nem siettet senki, az is bennem van, hogy császár után nem hagynak 24 órát vajúdni, de ezt a gondolatot próbálom elhessegetni…

Ági megvizsgál: nem csoda, ha guggolva tolási ingert érzek, hiszen 10 cm-re kitágultam, a méhszájnak már csak egy pici pereme van, a baba feje tökéletesen beilleszkedve, jó tartásban, mindjárt szülünk. Közli, hogy ebből már mindenképpen szülés lesz, erre én ahelyett, hogy eufóriát éreznék (mindig is úgy éreztem, a 10 cm tágulás komoly mérföldkő), inkább valami pánikféle lesz úrrá rajtam: Úristen, ki kell nyomnom a gyereket, most már nincs visszaút.

Nem akaródzik guggolnom továbbra sem, csak állok a szülőágy lábánál, kapaszkodom fájás közben a kapaszkodóiba, meg lábujjhegyen állok, most inkább csak túl akarok lenni a fájásokon, szenvedek közben, nem tudom ellazítani magam, nem találom a helyem, a megfelelő pózt, sehogy nem jó. 
A dokim kéri, hogy fájás közben nyomjak egyet próbaképpen, hogy lássuk, mi történik. Kipróbálom, bár belül ellenkezem (nem akarok tolófájás nélkül tolni), és érdekes érzés: a fejből indított nyomásra a méhem „rásegít”, én csak elkezdem, de nem én fejezem be a nyomást. Most már tényleg fájdalmasak az összehúzódások, feszít belülről a gyerek is, javasolják, hogy egy fájást csináljak úgy végig, hogy mély levegőt veszek, benn tartom, és kifújom, ne nyomjak, csak engedjem lefele jönni a babát. Ez a légzéstechnika nagyon jól esik, máris nem a fájásra koncentrálok. Jaj de jó ez, én így akarok szülni, nem akarok nyomni inger nélkül. Kérdezem, hogy nem lehetne-e így kiengedni a babát, nyomás nélkül, és mondják, hogy de, lehetne, csak sokkal tovább fog tartani. Engem ez nem annyira zavar, bár vonzó a lehetőség, hogy akár hamarosan ki is bújhatna, ha segítenék neki… De tudom, hogy a tolófájás valami semmivel össze nem téveszthető dolog, és én még biztosan nem éreztem olyat.

Pisilnem kell, sokat ittam, ezt mondom is, felajánlják, hogy pisiljek bent, de inkább kimennék. Kiküldenek a férjemmel a mosdóba, de félek elindulni, tudom, hogy nem járjuk meg az utat két fájás között, és mit fogok csinálni, mibe kapaszkodom? Elindulunk, csigatempóban, jön is út közben a fájás, meg a mosdóban is kettő, kapaszkodom a férjem nyakába, és azt hiszem, hangosan nyögök közben, annyira fáj, meg félek, nehogy itt szüljem meg a babámat. Persze pisilni nem sikerül, menjünk vissza inkább, érzem én is, hogy közel a vége.

Állva végigcsinálok még pár fájást, Ági minden fájásszünetben odanyomja a CTG fejét a hasamhoz, megkeresi a szívhangot, minden rendben van. Javasolnak mindenféléket, hogy púposítsam a hátam, guggoljak bele a fájásba(ezt továbbra sem vagyok hajlandó), így vagy úgy vegyem a levegőt, ne adjak hangot nyomás közben, inkább másra fordítsam az energiáimat, de egyre kevésbé vagyok engedelmes. Látom, hogy a lábam közé tett alátétre csöpög a vér, de nem veszek róla tudomást, a tágulásnak tudom be. 

Megkérnek, hogy másszak fel az ágyra, nem kell feküdnöm, csak térdeljek föl, kapaszkodhatok az ágy szinte függőlegesre felállított támlájának két oldalán a kapaszkodókba. Felsegítenek, domborítom a hátam, szuszogok, veszem a nagy levegőket, igyekszem megtalálni a megfelelő testhelyzetet, amiben nem feszülök meg fájás közben,és engedni kifele a babát. Jól esik mély levegőket vennem és lassan kiengedni, fájdalomcsillapító hatású. A dokim továbbra is kér, hogy nyomjak egyet-egyet, aztán már egy fájás alatt négyszer is, de igazából csak az első hatékony, a többinél erőlködöm, nehezen indítom, nyögök közben. Továbbra is ágálok belül, hogy miért akarják, hogy nyomjak, amikor nekem még nem kell. Persze a fejben indított nyomásokra a méhem jól ráerősít, és egyszer csak szól Ági, hogy már csak egy ujjpercnyire van a baba feje, meg akarom-e fogni. Határozottan rávágom, hogy nem akarom. (Ezt azóta sem értem, miért nem akartam.) Érzem, ahogy a babám lejjebb jön, majd a fájás végén visszacsúszik.


Egyszer csak megkérdezi a szülésznőm, hogy hol az olaj, amit gátmasszázshoz hoztam. Nem hoztam. Sebaj, nála van, ott a keze a hüvelyemnél, és érzem, hogy néha törölgeti a fenekemet, de már nem érdekel, mit nyomok ki. A CTG minden fájásszünetben a hasamon. A férjemet a fejemhez küldik. És most már azért kiabál a szülésznő, hogy most ne nyomjak, ne nyomjak, kisebbet, nem kell akkorát, hát alig tudja visszatartani a baba fejét, úgy jön!!! Én meg kiabálom, hogy nagyon fáj, nagyon feszít, mondja, hogy fog ez még jobban is  A nyomás közben jön lejjebb a fejecske, a fájás végén meg vissza. Aztán mindig várunk pár percet két fájás között, talán csak egyet, nem tudom, de vannak szünetek, amikor lassan magyarázzák nekem, mit kellene csinálnom a következő fájás alatt. Úgy kell hozzám beszélni, mint egy szellemi fogyatékoshoz, olyanok a reakcióim is, mintha valami ködön át hallanám őket, nagyon kell koncentrálnom, hogy megértsem, mit kellene tennem. Nagyon melegem van, kérem, hogy fogják össze a hajamat, a dokim próbálja is. Levetkőzni nem akarok meztelenre, kérdezik ezt is. Kérik, hogy domborítsam a hátam, és most a következő fájás alatt NE nyomjak, de akkorra már nem tudok nem nyomni, a testem nyom helyettem is, hihetetlen érzés. Pedig nagyon akarom a gátvédelmet, akar a fene gátmetszést vagy varratokat, jó kislány leszek, megpróbálom tenni, amit mondanak. Ági keze a gátamon, szuszogjam el a fájásokat, lihegjek közben, de NE nyomjak. Megpróbálom, nagyon akarom jól csinálni, lihegek, mint egy eszelős, de tolok is közben – pontosabban nem én, hanem a méhem, önálló életet él, nyom nélkülem is. De közben meg néha arra kérnek, egy icipicit azért most mégis nyomjak, de tényleg csak egy nagyon kicsit, na ez szadizmus, olyat nem tudok, mert én elindítom, és a méhem úgy ráerősít, hogy csak azt hallom, hogy ne ekkorát, jaj, most már ne nyomj!!! És ez több fájáson át megy így. Kérdezem, mennyi van még hátra, mondják, egy fájás vagy három talán, rajtam múlik. Jön a következő fájás, most tényleg lihegjek csak, utánozzam Ágit. És én lihegek és fujtatok, nagyon nehéz, magamon kívül próbálok nem nyomni, de a méhem nyom egyet, és egyszer csak kibuggyan belőlem a gyerek, és nem csak a feje, hanem mindene, és ott fekszik egy kis lila csomag a lábaim között, és már ordít. Hát ezt nem hiszem el. MEGSZÜLTEM, vége, itt van. Nem sírok, nem vagyok meghatott sem, inkább olyan csöndes „megcsináltam!” érzésem van, és örülök, hogy kint van, hogy vége.

Gyorsan a hátamra fektetnek, felhúzzák a hálóingemet, jön a csupasz mellkasomra a baba, akihez azt hiszem, beszélni is kezdek, hogy hát itt vagy, megcsináltuk, megszülettél, ilyesmiket. Nem tudom, sír-e még vagy mit csinál, mintha nem lennék magamnál. A férjem elvágja a köldökzsinórt pár percen belül, amikor már nem pulzál (erre külön rákérdezek).

Utójáték

Ági és a doki a lábamnál állnak, nagyon figyelnek valamit, tudom, hogy még meg kell szülnöm a lepényt, meg lesz betapintás is, azt nagyon nem várom. A lepény pár percen belül megszületik, nyomási ingert érzek, és már jön is, érzem, ahogy áthalad a hüvelyemen, tényleg olyan érzés, mint egy tojásrántottát megszülni  Ági alaposan megvizsgálja, minden rendben, kijött az egész. Most a dokimat figyelem, gumikesztyűt húz, jaj, most jön a hegbetapintás, tudom, hogy nem tart sokáig, és fájni fog, de arra gondolok, hogy ha ott kifért egy gyerek, egy női kéz simán befér. Hangoskodok közben, azt hiszem, olyan, mintha belülről rázná a méhemet, beütöm a fejem az ágy végébe, ahogy másznék el, de már vége is, a hegem ép, jaj de jó túl lenni rajta. Azt hiszem, vége a tortúrának.

Elveszik a babát a mellkasomról, odaadják a férjemnek, és kiküldik őket a szobából. Ezt nem értem, azt hittem, már vége, most varrni fognak biztosan, hiszen nem tudtam segíteni a gátvédelemben, „nem voltam elég ügyes” (ezt gondolom akkor bűntudattal), biztosan van némi sérülésem. Hallom, hogy mondják, hogy „nem áll el”, tudom, hogy ezek szerint vérzek valahonnan, de nem izgulok, nyugodtan fekszem, tudom, hogy el fog állni az a vérzés.

Valamikor felkapcsolták a nagylámpát, úgy vizsgálnak, és a hüvelyemet valami eszközzel szétfeszítik, érzem. A vérzés eláll lassan, de emiatt tényleg nem izgulok, nem érzem rosszul magam. Valamikor bekötöttek egy branült is a bal könyökhajlatomba, infúziót kapok. Jön a varrás. Nem fáj, csak kellemetlen, amikor a fenekemnél jár a tű és a cérna, egyedül akkor szisszenek kettőt, na és jó lenne már túl lenni rajta. Sokáig tart, kérdezgetem, meddig még. A végén megtudom, hogy a hüvelyem repedt, azért véreztem. Belül van több varratom, kívül csak felszíni kisebb horzsolások, és van olyan sérülésem is, amit a doki jobbnak lát össze sem varrni, mert két napon belül magától összeforr. A hüvelyem már a kitolás előtt elkezdett vérezni (de akkor még nem tudták, honnan jön a vér), azért parancsoltak föl az ágyra, azért javasolták a térdelő pózt, azért „siettették” a nyomást, és amikor kibújt a baba, akkor vérzett csak igazán, mert a repedés áthaladt valami ütőéren (?), ez okozta az ijedelmet. Sok vért vesztettem. Gátmetszésem nem volt, ennek nagyon örülök. A repedés talán amiatt volt, hogy Áronnak az arca mellett volt az egyik keze kibújáskor.

Visszajön a férjem a mérésből a babával, aki egy kis takaróban van, magzatmázasan. Mondja, hogy 3770 gramm, 54 cm, a súlyát el sem hiszem, olyan picinek tűnt ott a lábam között, és múlt héten még 3250 grammnak saccolta az UH. Szülésznői segítséggel mellre tesszük a babát (háton fekve elég érdekes élmény), és két órára magunkra hagynak minket. Lekapcsolják az erős fényeket, kimegy mindenki, csak hárman vagyunk. Kérdezgetjük egymást a férjemmel, hogy mi volt a babával, meg mi történt velem, amíg külön voltunk. A baba lassan elalszik rajtam, felhívjuk a nagyszülőket, hogy megszületett Áron, és minden oké. Én nem vagyok álmos, az előző szülésem után sem tudtam aludni éjjel, inkább a férjem vágyik már némi pihenésre (előző éjjel nem sokat aludtunk).

Letelik a két óra, bejön az orvosom és a szülésznőm, elköszönnek, a következő három napban még látjuk egymást. Egy csecsemős nővér felöltözteti Áront az otthonról hozott ruháiba, leviszi a csecsemőosztályra, mindjárt mehetek utána én is. Érkezik egy segédnővér, lemossa meleg vízzel az alvázamat, nagyon kellemes, ahogy csinálja, és ő maga is nagyon kedves, mint egy anyuka. Elmondja, hogy pisilnem kellene, mert a vérzés miatt kaptam két tasak infúziót, és tele a hólyagom, utána mehetünk le az osztályra, a szobámba. Kapok egy ágytálat a lábaim közé, és megnyitja a csapot is, de nem megy. Kiküldöm őket (a férjemet és a nővért), hátha miattuk nem megy, de nincs inger, így sem pisilek. Még próbálkozom vagy fél óráig, de egyszerűen tényleg nem kell pisilnem, a babámat viszont már elvitték, és mennék utána. Megkérdezem, mennyire fájdalmas a katéter, azt a választ kapom, hogy csak kellemetlen, én meg kérem, hogy essünk túl rajta, hadd legyek végre Áronnal. Már hívja is az illetékes nőt (nővér? orvos?). Most jön csak a feketeleves: a katéter behelyezése előtt szétfeszíti kézzel a kisajkakat, hogy megtalálja a húgycső nyílását, erre az össze nem varrt sérülésem eléggé vérezni kezd… Hív egy orvost, már hárman állnak körülöttem, erős fénnyel világítanak, a kisajkaim, amik most nagyon érzékenyek és fájnak, végig szétfeszítve. Kiabálok, hogy ez fáj, legyen már vége. Hallgatom a megjegyzéseket arról, hogy össze kellett volna varrni a sérülésemet, és hogy nem értik, miért nem volt gátmetszésem, jobban jártam volna. Aztán végre megkönyörülnek rajtam (gondolom, elállt a vérzés), megkapom a katétert, ami már egyáltalán nem fáj az előzményekhez képest, és kiürül a hólyagom.

Most föl kellene ülnöm, hogy átüljek a kerekesszékbe, de elsötétül a világ. Lefektetnek azonnal, lábaim a fejem fölött, ijedt arcok körülöttem. Hát ez még nem megy, sok vért vesztettem. (Holnap eldől, kell-e vért kapnom.) Akkor csináljuk lassan, fokozatosan: először csak az ágy támláját állítják magasabbra, aztán valamikor nagy sokára átülök a székbe. A liftben belenézek a tükörbe, úgy nézek ki, mint a saját öreganyám, az arcom fehér, a szám szürke, nagy karikák a szemem alatt. Amikor át kellene másznom az ágyba, megint elsötétül a világ, újra ijedt arcok, kapok még egy tasak infúziót. Lassan jobban leszek, fekve jó, már elmúlt hajnali 4 óra is. A férjem kipakolja, amiket kérek, és elköszön, hulla fáradt. Én már nagyon szeretném megkapni a babámat, szegénykém, mióta nincs velem…

Végre jön valaki, és megkérdezi, szeretném-e megkapni a babámat. Fekve elég erősnek érzem magam, ablak melletti ágyat választottam, ott le sem eshet a pici, hát persze, hogy szeretném. Szoptatni tudok fekve is, neki meg mellettem a helye, azért jöttem ebbe kórházba. Kihozzák az én gyönyörű, ügyes csúcsfejű kisfiamat, és onnantól együtt vagyunk, most is itt szuszog rajtam…