Dóra története - Egy sikertelen VBAC kísérlet

Sokszor hallom, olvasom azt, hogy „megcsászároztak”.

Engem nem „császároztak meg” – aktív részese voltam mindkét császármetszésemnek, ahogyan mindannyian aktív részesei vagyunk mindannak, ami történik velünk. Történjen az életünkben jó, vagy rossz, kizárólag mi magunk vagyunk érte felelősek.

Előzmény – az első császármetszés

Az első terhességem alatt nem vettem a fáradtságot arra, hogy tájékozódjak a budapesti kórházak és orvosok tekintetében. Olvastam Stadelmannt és Ina May Gaskint, bíztam abban, hogy az orvosom is hasonló szemléletű, de beszélni vele erről és a szülésznőmről az utolsó másfél hónapban kezdtem. Akkor kiderült, hogy a szülésznőmnek fogalma sincs sem az aromaterápiáról, sem a homeopátiáról, nem támogatják a gátvédelemben történő szülést, stb, stb.

Ekkor elhatároztam, hogy én így bizony nem szülök – de ahelyett, hogy másik orvost, kórházat, szülésznőt kerestem volna, ráállítottam magam a császármetszésre. Sikerült is: 41 hét és 2 napnál teljesen zárt méhszájjal és be nem illeszkedett babával indítottak, majd burkot repesztettek és 12 óra vajúdás után vittek a műtőbe.

Két nap múlva toltak is vissza – belső vérzés és már kialakult több vérömleny miatt. A vérömlenyek közül egyet nem tudtak eltávolítani – ehhez ki kellett volna venni a méhemet – ezért két draincsövet kaptam, négyféle antibiotikumot és két hét kórházat, hogy ezidő alatt felszívódjon a bennmaradt haematoma.

A második császármetszés

Az első lányom körülbelül 8 hónapos volt, mikor elindultam orovoskeresőbe. Többel beszéltem telefonon, ez alapján kettőnél jártam személyesen, végül az egyik mellett tettem le a voksot. Leginkább azért döntöttem mellette, mert több „ismerős ismerőséről” is kiderült, hogy nála szült és nem voltak rossz tapasztalatok: az egyik nála szülte az elsőt, majd a másodikat otthon az orvos tudtával és támogatásával, a másik kb. 20 órás vajúdás alatt egy háromszor nyakra tekeredett köldökzsinórral szülte meg a kisfiát, egy harmadik kettőt szült nála, illetve tudtam, hogy tavaly nyáron világra segített kulcscsonttörés nélkül egy vállelakadt babát.

A második lányom nagyjából az első születésnapja körül fogant, ugyanolyan problémamentes terhességem volt, mint az első, de igyekeztem nagyon sokat dolgozni azon, hogy a babát el tudjam engedni – hetente meditáció, jóga, a 37. héten, mikor a baba még mindig faros volt, kineziológushoz is elmentem, ahol kiderült, hogy nem annyira az elengedés, mint inkább elfogadás lenne számomra a feladat.

A 36. hét utolsó napján (napra pontosan 5 héttel a szülés beindulása előtt!!) távozott a nyákdugó, két nappal a kineziológusnál tett látogatásom előtt az orvosom már fejvégű babát tapintott és a 38. héten a belső méhszáj is egy ujjnyira nyitva volt, a fundus pedig sokkal lejjebb, mint egy héttel korábban. Úgy éreztem, minden azt igazolja, hogy a szülés is fejben dől el – tessék, mindent meg tudok csinálni, amit akarok: ha nem akarok szülni, nem szülök, ha akarok szülni, akkor szülök.

A méhszáj azonban nem nyílt tovább és a baba feje sem jött lejjebb, a terminus pedig közeledett. Az orvosom még a terhességem előtt tett első látogatás során azt mondta, hogy császáros előzmény nélkül 10 napot mindenképpen vár, de VBAC kísérletnél maximum egy hetet. A terminusom szombati napra esett, így azt beszéltük meg a terhességem elején, hogy a terminus utáni péntekig lehetek „szabadlábon.” Az is elhangzott – szintén a legelső találkozásunkkor -, hogy az orvosom a legrosszabb jelnek azt tekinti, ha a terhesség közeledtével beindulni látszik a folyamat, de aztán a terminus előtt leáll – ő ezt a heg gyengeségének tudja be, ilyenkor óvatosabb szokott lenni és az is előfordulhat, hogy kevesebb napot hagy a terminus utáni várakozásra.

És hát ez utóbbi történt – beindulni majd leállni látszott a folyamat. A terminus után két nappal (hétfőn) ugyanott tartottunk, ahol a 38. héten – pedig homeopátiáztam, málnalevélteáztam, jógáztam, stb. stb. Elküldött egy ultrahangra, ahol kiderült, hogy a baba és a méhlepény, valamint a köldökzsinór áramlás is teljesen rendben van. Néhány javaslatot tett a szülés beindítása érdekében: 30-as Pulsatillát 2x5 golyót reggel és este a méhszáj puhítása végett, minden este forró fürdő, egy pohár pezsgő, csípős-erős vacsora és házasélet.

Két nap múlva (szerdán) a helyzet még mindig változatlan volt és abban maradtunk, hogy újabb két nap múlva (pénteken), mivel péntekenként nem rendel, már a kórházban fog megvizsgálni, és ha nincs változás, megcsinálja a császármetszést.

Teljesen össze voltam törve, felesleges részletezni, hogy mennyire. Csütörtökön a teljes kiborulásnak és rengeteg sírásnak eredményeként eljutottam oda, hogy lemondtam mindenről. Lesz, ami lesz, bemegyek pénteken a kórházba és ha ott azt mondja, hogy császár, akkor azt akárhogyis – nagyon összeveszünk, vagy hülyét csinálok magamból, vagy bugyi nélkül elfutok -, de nem fogom engedni.

Pénteken reggel arra ébredtem, hogy görcsöl a hasam. Zuhanyozás közben pedig elég sok vérrel találkoztam, rövid időn belül pedig éreztem, hogy ezek bizony fájások. Az akkor még egyetlen lányunkat még elvittük a nagymamához, de amikor onnan indultunk, már 5 perces fájásokat mértem, amelyek a kórházi felvételi ctg-n masszív 3 perces fájásokká váltak. A vajúdás során – nem volt ctg-ézés – teljesen szabadon mozoghattam, így végül a zuhany alatti labdázást választottam. Nagyon rövid idő alatt 1 perces fájásaim lettek és amikor egy méhszájvizsgálat miatt a zuhanyból kisétálva, meg-megállva, nyögve stb. a szülőágyhoz vánszorogtam, az orvosom azt kérdezte: „Már itt tartunk?” Illetve arról érdeklődött, hogy van-e székelési ingerem és fáj-e a keresztcsontom. De mindkét kérdésre nemmel kellett válaszolnom. A vizsgálat azonban minden bizakodás ellenére továbbra is 1 ujjnyi méhszájat mutatott – nagyon csalódott voltam, mert azt éreztem, hogy teljesen biztonságban érzem magam, át tudom adni magam a fájásoknak, sikerül a vizualizáció is. Az orvosom burokrepesztést javasolt – elfogadtam és ez az a pont, az egyetlen a vajúdás alatt, amire azt mondom, hogy nem szabadott volna.

A burokrepesztés után még újra vízben voltam, de a 2 óra múlva tett újabb vizsgálat még mindig 1 ujjnyi méhszájat mutatott. Volt egy rövid ctg is ekkor, de csak a szívhangot mérő tappancsot nyomták a hasamhoz és mikor vissza szerettem volna menni a vízbe, az orvosom kérte, hogy maradjunk a szárazföldön, mert leesik a szívhang, amit még több óráig kibír a baba, de 2-3 óra alatt történnie kellene valamilyen változásnak. A szobában maradtunk tehát, olyan félig ülő, félig guggoló pózban – kaptam masszázst, az orvosom folyamatosan figyelt arra, hogy nyitott ajkakkal lélegezzek és a kontrakciók alatt felkapkodott vállaimat is folyamatosan masszírozta lefelé. Nem volt rosszabb a szobában, mint a vízben, úgy éreztem, hogy azzal, hogy jobban érzem a kontrakciókat, mint a vízben, jobban tudok koncentrálni. De újabb másfél óra múlva még mindig ott tartottunk, ahol eddig, semmi előrehaladás. A szülésznő is megvizsgált, aki ugyanazt állapította meg, amit az orvos: a baba feje semmit nem jött lejjebb az elmúlt órákban.

Ekkor volt egy hosszabb ctg is, ahol a szívhang még rosszabb lett és akkor már lehangzott az is, hogy ha fél órán belül nem kezd el nyílni a méhszáj, akkor műtő. És fél óra múlva sem kezdett el nyílni a méhszáj – így a műtőben kötöttünk ki. A műtét alatt a férjem bent lehetett, ő kapta meg aztán a babát. A műtőben a baba kiemelésekor elhangzott, hogy a nyaka körül van a zsinór… A korábbi komplikációk miatt egy speciális módszerrel műtöttek: nem vágták át a hashártyámat, illetve a különböző összenövések miatt majd’ fél óráig tartott, míg „összeraktak.” De utána toltak a kórterembe, a baba már várt rám és az első orvosi vizsgálat az első szoptatás alatt történt meg.

Este már felkeltem, zuhanyoztam és a lányom már a teljes első éjszakát is velem tölthette. Nagyon gyorsan felépültem, a hegem, hasam azóta sem fájt.

A műtét után természetesen az egyik első dolgom volt, hogy az orvosomnak megmondjam, hogy ugye tudja, hogy tudom, hogy a közös ismerősünk egy évvel korábban úgy szülte meg nála a kisfiát, hogy háromszor volt a zsinór a nyaka körül. A válasz az volt, hogy igen tudja, de nálunk a császár oka a 40 centi hosszú – illetve rövid – zsinór volt, ami a nyakra tekeredve már nem volt elég hosszú ahhoz, hogy leengedje az egyébként 4 kilós, de 61 centi hosszú, vagyis karcsú, nem nagy fejű babát.

És hogy mit csinálnék másként?

A vajúdás során egyetlen egyet – de ezt már leírtam: nem engedném a burokrepesztést. Legalább még 2-3 óráig.

A várandósság során pedig több dolgot is:

- legalább 5 nappal későbbi dátumot mondanék az utolsó menses első napjára;

- nem választanék orvost, inkább az ügyeletesnél szülnék egy otthon indult vajúdás után;

- sokkal jobban bíznék magamban és jobban kiállnék magamért, a véleményemért, vállalva ezzel egy olyan konfrontációt is, amelynek végén az orvossal (ha már van választott orvos) elválunk egymástól. Jó lett volna előbb eljutni arra a pontra, amelyre a szülés megindulása előtti estén eljutottam.