ELŐZMÉNYEK
2009 – Megszületik a fiam, farfekvés miatt császárral. Programcsászár előtti nap beindulnak a fájások, előkerítik a dokimat és irány a műtő. Gyorsan gyógyulok, nincs bennem lelki törés, belenyugszom, hogy nem rajtam múlt a szülés.
2010 – Újabb kétcsíkos teszt. Hívom a dokimat, de kiderül, hogy a kórház azóta magánkórház lett, horror árakkal. Új orvost, kórházat kell keresni. Itt már érzem, hogy ezúttal a fő szempont a választásnál az lesz, hogy mennyi esélyt kapok a VBAC-ra. Végül több orvos és kórház végiglátogatása után a kistarcsai kórházra esik a választás.
Közben elolvasok millió cikket, könyvet, járok kismamajógára. Profi leszek háborítatlan szülés témában, végül írok egy listát is a férjemnek, hogy mire figyeljen majd a szülés során. A legfontosabb, hogy mindent megtegyünk, hogy ne legyen császár a vége; minden beavatkozás felmerülésekor kérjünk időt; és ne engedje, hogy felfektessenek a szülőágyra. Hát, így indulunk neki a nagy napnak.
38+6 – Kezd elmenni a nyákdugó.
39+2 – Hajnali 4-től érzem, hogy valami időnként szivárog. Elkezdek készülődni, hajat mosok, stb. Mérem a hőmérsékletemet, de nem megy fel. Időnként keményedik a hasam. Reggel egyeztetek a szülésznővel, szerinte ez még nem magzatvíz, és mivel este úgyis megyek UH-ra, maradjak otthon. Este diagnózis: a burok ép, nem magzatvíz szivárog, baba beékelődve, méhszáj 1 ujjnyira nyitva (a szülésznőnek azt mondta a doki utána, hogy teljesen zárt vagyok), baba 3350 g, bármikor beindulhat a szülés.
39+3 – A NAGY NAP
7.20 körül felébredek az első igazi fájásra. Van eleje, vége, ez már biztosan az. Nagyjából 10-12 percenként jönnek a következők.
8–tól már 5 percesek. Elkezdődik a napunk, készülődés közben megy a jógazene, hogy kicsit figyeljek befelé is. Elmegyek zuhanyozni. Elkezdem szedni a homeobogyókat és összekészítem a másfél liter fahéjas-szegfűszeges teámat.
9–kor hívom a szülésznőt. Szerinte másfél óra alatt még nem tágulhattam sokat, maradjak otthon, amíg tudok. Ő délelőtt vásárol, éjszaka pedig ügyel, de ha gáz van, szóljak és bejön. Beszéljünk egy óra múlva. Hívom a dokit is (a lelkemre kötötte, hogy mindenképp szóljak, hogy tudja időzíteni a programját), ő azt mondja, azért menjek be valamikor a kórházba.
10–kor újra hívom a szülésznőt, azt kérdezi, hogy erősödnek-e a fájások. Mondom, hogy nem tudom, de már elég erősnek érzem őket egy ideje. Úgy döntök, hogy most már bemegyünk.
11 körül beérünk, addigra 3 percenként jönnek a fájások, de még tudunk viccelődni. Nagy a pörgés odabent, ezért átmenetileg az öltözőben várunk. Sétálgatok, MP3-on hallgatom a jógazenémet, átöltözöm a kórházi hálóingbe.
Fél 12 körül beköltözünk az egyik vajúdóba. Előtte megvizsgál egy fura akcentussal beszélő doktornő, ez eléggé fáj. Azt mondja, teljesen zárt a méhszáj és nagyon hátul van, de biztosan tágulok, mert ürül a nyák. Ezután felteszik a CTG-t, ami mutatja is a stabil 2-3 perces fájásokat. Érzem, hogy innen már nem megyek haza: ha ilyen fájások mellett is zárt a méhszáj, fogalmam sincs, honnan tudnám, hogy hol tartunk. Közben beszélgetünk, hallgatom a zenémet, és a fájások közben guggolva rugózom egy kis szekrénybe kapaszkodva. Próbálok prüszkölni, hogy laza legyen a szám, szedem a homeobogyókat és iszom a teát.
Fél 2 körül átköltözünk a szülőszobába, ahol ugyanez folytatódik. Addigra már eléggé elfáradok, jó lenne tudni, hol tartunk. De mivel se a dokim, se a szülésznőm nincs itt, nem nagyon foglalkoznak velünk. Gondolom nem akarnak egymás dolgába beleszólni, viszont még nincs itt az ideje, hogy behívják a fogadott orvosomat.
2-re teljesen kimerülök, feladom az egészet. 3 órája vannak erős 2-3 perces fájásaim, és fogalmam sincs, hol tartunk. Már csak aludni akarok. Leülök egy fotelba, betakarózom, a fájások között próbálok aludni. A jógazene repül a táskába. A férjem kínálgat a homeobogyókkal meg a teával, de nem akarom bevenni őket, már cukormérgezésem van.
Innentől kezdve csupa „pozitív” pozitív gondolat jár a fejemben és ezeket hangosan mondom is egészen a legvégéig („vizsgáljon már meg valaki és ha még nem tágultam, vegyék ki ezt a gyereket”, „abba akarom hagyni”, „nagyon fáááj, én ezt nem bírom”, „ha bejön a dokim, császározzon meg azonnal”, „nem lesz több gyerekünk”, „nem akarom ezt csinálni”, „aludni akarok”, „tudom, hogy mit mondtam korábban, de tényleg nem akarok szülni”, stb.). Szegény férjem próbál bíztatni, de nem nagyon sikerül neki. Mondja, hogy nem kell többet szülnöm, de ezt próbáljam végigcsinálni. Nem tud meggyőzni.
3 előtt valamivel újabb CTG, majd végre jön egy doki és megvizsgál. Azt mondja, hogy a méhszáj elsimult, MÁR egy ujjnyira nyitva vagyok, ebből szülés lesz, és adjanak egy beöntést. Elegem van az egészből, baromira fáj és még sehol se tartunk. Ha ilyen fájások mellett még csak egy ujjnyira vagyok nyitva, én tutira nem fogom bírni a végéig. Értesítik az orvosomat. Beszélek a szülésznőmmel, úton van, ő fogja csinálni a beöntést.
Közben a fura akcentusos doktornő felveszi az adataimat a gépbe a vizsgálóban. Borzasztóan idegesítő, csupa hülyeséget kérdez (pl. mikor volt az első menstruációm), amire ott a válasz előtte a kiskönyvemben meg a dossziéban, amiben a leleteim vannak. Ráadásul ott a férjem is, aki szintén tud mindent. Próbálok válaszolni, de a következő fájásnál beülök a WC-re. Ez nagyon jól esik, pisilek, elengedem magam. Ott töltök 3-4 fájást, aztán kimegyek válaszolgatni, de rögtön vissza is megyek. Már nem érdekel, mit kérdezget, csak üldögélek a WC-n és próbálok lazítani.
4 körül megérkezik a szülésznőm, visszamegyünk a szülőszobára. Mondom továbbra is, hogy ez állatira fáj és nem bírom. Azt mondja, hogy egy ujjnyinál még nem lehetnek olyan erősek a fájásaim, ezzel még mosogatni meg vasalni lehet. Minden tiszteletem az övé, de elég ronda dolgokat gondolok róla. Nagy nehezen ráveszem, hogy vizsgáljon meg végre, mert ez iszonyúan fáj.
Megvizsgál és meglepődik: „Bakker, ez már 4 ujjnyi. Ezért fáj ez neked ennyire. Ebből egy órán belül baba lesz. Ezt hogy csináltad...”. Kicsit elégedett vagyok, hogy végre hisz nekem, de továbbra is követelem a császárt. A dokim már úton van (az autóban állítólag gondolatban már élezi a szikét).
Negyed 5 körül megérkezik. Már fekszem a szülőágyon és eszem ágában sincs leszállni róla, pedig azt terveztem, hogy soha nem fogok rá felfeküdni se. Aludni akarok és műtétet. A fájások alatt kapaszkodom a fejem felett a szülőágyba, meg a férjembe. Közben időnként a doki vizsgál. A szülésznő és a doki is mosolyognak, mondják, hogy hogy vegyem a levegőt, bíztatnak, hogy minden rendben, jól csinálom, nem sok van már hátra. Mondják, hogy próbáljak oldalt feküdni, de eszem ágában sincs. Borzasztó fáradt vagyok, úgy érzem, bármilyen más pozícióban elájulnék. Folyamatosan mondom, hogy ezt én nem bírom.
Fél 5-kor burkot repesztenek, de nem érzek belőle semmit. Nem sokkal később jelentik, hogy teljes a tágulás, már csak a kitolás van hátra. A férjemmel előszedetem a gátolajat. Mondják, hogy vegyem a levegőt, de nehezen megy. Folyton a számba veszem a mellkasom helyett. Oldalt fogom a két lábam, nyomok a klasszikus pózban. Néha rásegítenek, néha hagyják, hogy csak annyit nyomjak, amennyit sikerül. Pontosan tudom végig, hogy nem így, a szülőágyon kellene csinálni, de nem érdekel az egész. Még csak túl se akarok lenni rajta. Már feladtam az egészet, csak úszom az árral. Folyton azt mondom, hogy „sose fog kijönni”. Egyszer csak elkezdenek bíztatni, hogy már átbuccant a legszűkebb részen. Akkor már nyomok, ahogy tudok. Azért még az utolsó előtt is bepróbálkozom a császárral, pedig már a haját is megfoghattam odalent.
17.20-kor aztán egy utolsó tolásra végre kibuggyan belőlem a kicsi lányom, egy 56 centis, 3730 grammos óriásbaba! Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy megcsináltuk!!! Rámfektetik egy kis időre, aztán rendbeteszik és megkapja az Apukája.
Megszületik a lepény, aztán kérem, hogy a betapintáshoz ne altassanak. Eléggé rossz, de tényleg csak pár perc az egész. Aztán elkezdenek varrni (gátmetszés volt és kis repedés is), ami óráknak tűnik, mert végig azt várom, hogy megkapjam a babát. Aztán végre, végre, végre megkapom a kicsi lányt, aki a világ legtermészetesebb dolgaként elkezd szopizni és akkor már minden nagyon rendben van. Nagyjából 2 órát lehetünk még ott együtt, aztán átvisznek a gyermekágyas szobába.
Fél 2 körül átköltözünk a szülőszobába, ahol ugyanez folytatódik. Addigra már eléggé elfáradok, jó lenne tudni, hol tartunk. De mivel se a dokim, se a szülésznőm nincs itt, nem nagyon foglalkoznak velünk. Gondolom nem akarnak egymás dolgába beleszólni, viszont még nincs itt az ideje, hogy behívják a fogadott orvosomat.
2-re teljesen kimerülök, feladom az egészet. 3 órája vannak erős 2-3 perces fájásaim, és fogalmam sincs, hol tartunk. Már csak aludni akarok. Leülök egy fotelba, betakarózom, a fájások között próbálok aludni. A jógazene repül a táskába. A férjem kínálgat a homeobogyókkal meg a teával, de nem akarom bevenni őket, már cukormérgezésem van.
Innentől kezdve csupa „pozitív” pozitív gondolat jár a fejemben és ezeket hangosan mondom is egészen a legvégéig („vizsgáljon már meg valaki és ha még nem tágultam, vegyék ki ezt a gyereket”, „abba akarom hagyni”, „nagyon fáááj, én ezt nem bírom”, „ha bejön a dokim, császározzon meg azonnal”, „nem lesz több gyerekünk”, „nem akarom ezt csinálni”, „aludni akarok”, „tudom, hogy mit mondtam korábban, de tényleg nem akarok szülni”, stb.). Szegény férjem próbál bíztatni, de nem nagyon sikerül neki. Mondja, hogy nem kell többet szülnöm, de ezt próbáljam végigcsinálni. Nem tud meggyőzni.
3 előtt valamivel újabb CTG, majd végre jön egy doki és megvizsgál. Azt mondja, hogy a méhszáj elsimult, MÁR egy ujjnyira nyitva vagyok, ebből szülés lesz, és adjanak egy beöntést. Elegem van az egészből, baromira fáj és még sehol se tartunk. Ha ilyen fájások mellett még csak egy ujjnyira vagyok nyitva, én tutira nem fogom bírni a végéig. Értesítik az orvosomat. Beszélek a szülésznőmmel, úton van, ő fogja csinálni a beöntést.
Közben a fura akcentusos doktornő felveszi az adataimat a gépbe a vizsgálóban. Borzasztóan idegesítő, csupa hülyeséget kérdez (pl. mikor volt az első menstruációm), amire ott a válasz előtte a kiskönyvemben meg a dossziéban, amiben a leleteim vannak. Ráadásul ott a férjem is, aki szintén tud mindent. Próbálok válaszolni, de a következő fájásnál beülök a WC-re. Ez nagyon jól esik, pisilek, elengedem magam. Ott töltök 3-4 fájást, aztán kimegyek válaszolgatni, de rögtön vissza is megyek. Már nem érdekel, mit kérdezget, csak üldögélek a WC-n és próbálok lazítani.
4 körül megérkezik a szülésznőm, visszamegyünk a szülőszobára. Mondom továbbra is, hogy ez állatira fáj és nem bírom. Azt mondja, hogy egy ujjnyinál még nem lehetnek olyan erősek a fájásaim, ezzel még mosogatni meg vasalni lehet. Minden tiszteletem az övé, de elég ronda dolgokat gondolok róla. Nagy nehezen ráveszem, hogy vizsgáljon meg végre, mert ez iszonyúan fáj.
Megvizsgál és meglepődik: „Bakker, ez már 4 ujjnyi. Ezért fáj ez neked ennyire. Ebből egy órán belül baba lesz. Ezt hogy csináltad...”. Kicsit elégedett vagyok, hogy végre hisz nekem, de továbbra is követelem a császárt. A dokim már úton van (az autóban állítólag gondolatban már élezi a szikét).
Negyed 5 körül megérkezik. Már fekszem a szülőágyon és eszem ágában sincs leszállni róla, pedig azt terveztem, hogy soha nem fogok rá felfeküdni se. Aludni akarok és műtétet. A fájások alatt kapaszkodom a fejem felett a szülőágyba, meg a férjembe. Közben időnként a doki vizsgál. A szülésznő és a doki is mosolyognak, mondják, hogy hogy vegyem a levegőt, bíztatnak, hogy minden rendben, jól csinálom, nem sok van már hátra. Mondják, hogy próbáljak oldalt feküdni, de eszem ágában sincs. Borzasztó fáradt vagyok, úgy érzem, bármilyen más pozícióban elájulnék. Folyamatosan mondom, hogy ezt én nem bírom.
Fél 5-kor burkot repesztenek, de nem érzek belőle semmit. Nem sokkal később jelentik, hogy teljes a tágulás, már csak a kitolás van hátra. A férjemmel előszedetem a gátolajat. Mondják, hogy vegyem a levegőt, de nehezen megy. Folyton a számba veszem a mellkasom helyett. Oldalt fogom a két lábam, nyomok a klasszikus pózban. Néha rásegítenek, néha hagyják, hogy csak annyit nyomjak, amennyit sikerül. Pontosan tudom végig, hogy nem így, a szülőágyon kellene csinálni, de nem érdekel az egész. Még csak túl se akarok lenni rajta. Már feladtam az egészet, csak úszom az árral. Folyton azt mondom, hogy „sose fog kijönni”. Egyszer csak elkezdenek bíztatni, hogy már átbuccant a legszűkebb részen. Akkor már nyomok, ahogy tudok. Azért még az utolsó előtt is bepróbálkozom a császárral, pedig már a haját is megfoghattam odalent.
17.20-kor aztán egy utolsó tolásra végre kibuggyan belőlem a kicsi lányom, egy 56 centis, 3730 grammos óriásbaba! Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy megcsináltuk!!! Rámfektetik egy kis időre, aztán rendbeteszik és megkapja az Apukája.
Megszületik a lepény, aztán kérem, hogy a betapintáshoz ne altassanak. Eléggé rossz, de tényleg csak pár perc az egész. Aztán elkezdenek varrni (gátmetszés volt és kis repedés is), ami óráknak tűnik, mert végig azt várom, hogy megkapjam a babát. Aztán végre, végre, végre megkapom a kicsi lányt, aki a világ legtermészetesebb dolgaként elkezd szopizni és akkor már minden nagyon rendben van. Nagyjából 2 órát lehetünk még ott együtt, aztán átvisznek a gyermekágyas szobába.
ÉS AHOGY UTÓLAG LÁTOM
Közvetlenül a szülés után nagyon sok érzés és gondolat kavargott bennem. Egyrészt borzasztóan örültem, hogy sikerült, de kicsit úgy éreztem, hogy pusztán a körülmények alakulásának tudható be a siker, amit tulajdonképpen nem is érdemeltem meg. Szerencsém volt, mert senki nem foglalkozott velem addig, amíg be nem ért a szülésznőm és a dokim, akkorra meg már eléggé kitágultam. Csalódtam magamban azért, mert viszonylag korán feladtam, és bár végig tudtam, hogy mit kellene csinálnom a háborítatlan szüléshez, nem ment. De közben még pontosan emlékeztem rá, hogy mennyire kimerítettek az órák óta tartó erős fájások, és ezért haragudni nem tudtam magamra.
Aztán ahogy teltek a napok rájöttem, hogy tulajdonképpen onnantól kezdve indult be igazán a szülés, hogy feladtam. Hogy kiadtam a kontrollt a kezemből és nem érdekelt, hogy mi történik. Hogy eldobtam a gondosan bekészített jógazenét, a homeobogyókat meg a teát, és nem törődtem vele, hogy az olvasottak alapján hogyan KELL „jól”, háborítatlanul szülni. Akkor már nem érdekelt, hogy milyen adatokat kérdezgetnek, és hogy mit illik és nem illik kimondani. Tényleg fájt, tényleg nem akartam tovább csinálni és tényleg könnyű megoldásnak tűnt a műtét mindahhoz képest, ami rám várt.
Nem érdekelt, hogy előzetesen mit szerettem volna, csak azt csináltam, ami akkor jól esett. Igaz, hogy a szülőágyon, fekve, a klasszikus pozícióban történt a kitolás, de végülis ÉN választottam meg a testhelyzetet, még ha az nem is volt hatékony. Akkor lerobbantani se tudtak volna onnan. És ha végiggondolom, a burokrepesztésen és a gátmetszésen kívül semmilyen beavatkozás nem történt. Igen, van egy konkrét matyóhímzés az alfelemen, de nem altattak be a betapintáshoz, és még a szülőszobán megszoptathattam a babámat.
Szóval összességében már úgy látom, hogy úgy csináltam mindent, ahogy kell, egyszerűen csak nem voltam rá felkészülve, hogy milyen leszek a külső hatások és a kontroll nélkül. Úgy tűnik, hogy nekem fel kellett adnom mindent ahhoz, hogy végül sikerüljön...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése