Hanna születése

Előzmény: problémamentes várandósság után, beavatkozásmentes szülésre készülve, burokrepesztés, oxitocin és elviselhetetlen fájások következtében leeső babaszívhang miatt végrehajtott császármetszéssel megszületett első kislányom. Életem egyik legnagyobb csalódása volt ez. Tudtam, hogy még egyszer ugyanabba hibába nem akarok beleesni, így kerestem orvost, amikor tervbe vettük a kistestvért, aki hamarosan kopogtatott. A nagylánynál elkövettem azt a hibát, hogy a szülés külsőségeire helyeztem a hangsúlyt, némileg romantikus elképzeléseim voltak a vajúdásról, ehelyett most igyekeztem a megfelelő segítőket megtalálni, és leginkább a magam tudására, erejére építeni. Igyekeztem minél több infót, személyes tapasztalatot szerezni az orvosról és a szülésznőről. A 35. héten egy sorstársam javaslatára megkerestem egy dúlát, aki az első találkozás alkalmával nagyon pozitív benyomást tett rám, teljesen megértő és megnyugtató volt. 2-3 hétbe telt, míg eldöntöttem: kell a dúla, és Ő kell. Ő szerencsére nyitott volt a dologra, így az utolsó pillanatban (mármint akkor még azt hittem, az utolsó pillanat az :) ) megbeszéltük a dolgokat. A férjemmel is megbeszéltem, hogy vagy támogat, vagy ne jöjjön be, ő a támogat-verzió mellett döntött – szerencsére.

Teltek múltak a hetek, de kóbor jóslókon kívül semmi nem történt. Átléptük a menstruáió alapján számított 40. hetet, amikor találkoztam a dokival, aki átszámolta az UH-k alapján a dátumokat, és arra jutott, hogy valójában akkor, 2-án van a 40. hét, és jövő hétfőn (8.) mindenképp be kell feküdni a kórházba. Hidegzuhanyként ért a hír, hisz egy héttel előtte még arról volt szó, hogy várunk, várunk... Kétségbeesett kapkodás következett: szülésznő, dúla hívása, konzultáció másik kórház másik orvosával, ciklus- és terminusszámolgatás. Minden áldott nap bevetettem apát, ittam vadul a málnalevél, palástfű, vasfű, fűszerteákat, elkezdtem szedni a homeós bogyókat, nagyokat sétáltam, szóval igyekeztem minden szülésindító praktikát bevetni. A vasárnapi (03.07.) CTG-n már lászott 2 elég erős méhösszehúzódás, de ezen kívül semi említésre méltó... Végül abban maradtunk,hogy csütörtökön (03.11.) be kell feküdni. Kedden reggel a másik dokinál esélyek latolgatása és méhszájstimuláció, hazafelé erősödnek a fájások, de aztán mégsem lesz belőle semmi. Baba legalábbis semmiképp.

Eljött  szerda, kóbor jóslók továbbra is. Elhatároztam, hogy ha semmi nem történik, bevetem az utolsó mentsvárat, a bábakoktélt. Délben, ebéd után zutty be, majd kellemesen becsíptem és elaludtam :). 4 körül némi görcsre ébredek, irány a mosdó, Ricinus hat. Görcsök továbbra is, egyre erősödnek, már érzem a hátamban is, 5-8 percenként. Szólok a férjemnek, hogy időben induljon, mert hátha lesz itt valami. A nagylányt este a biztonság kedvéért átvisszük apumhoz, beszélek a dúlával, aki szerint ha változik a testhelyzetváltásra, akkor ez még nem az igazi. Így telik az este, aztán forró fürdő, de nem erősödnek, igaz, el se múlnak. Fekve sokkal rosszabb, így labdán ülök, meg sétálgatok otthon, átlélegezve a kontrakciókat. Éjfél után még mindig ugyanez a helyzet, ledőlünk aludni, de nem túl pihentető úgy aludni, hogy közben minden fájásnál felébredek. Hajnalban fel is kelek, írom, kb 5 percenként másfél-2 percig tartó fájások, elég erősen. Délelőtt összevakarom magam, fájások folyamatosan, ugyanúgy. Indulás a kórházba, délre volt megbeszélve a felvétel. Útközben ritkulnak a fájások, a CTG-n látszik, hogy vannak, erősek, de nem elég rendszeresek, hát, ez nem elég a szülésre az ügyeletes szerint. Áldom az eszem, hogy nem említettem, hogy tegnap óta ez megy. Tágulás még mindig semmi, 2 hete egy ujjnyi. Ez nagy csalódás, azt hittem, legalább haladtunk ezzel ennyi fájás után. Elfoglalom az ágyamat, berendezkedem, bőgök egyet a férjem vállán, aztán hívom a dúlám, aki nyugtat, együttérez, de megemlíti, hogy hátha ez segít magunkra hangolódni, hogy nem kell Boróval foglalkozni, csak magunkkal már. Ez segít, túllendülök a mélyponton, befele koncentrálok, minden fájásnak örülök, vissza is térnek, újult erővel. Együtt fájunk a szobatársammal, akinek indították, hát, nem az az elképzelt meghitt hangulat, de azért nem vészes a helyzet. Estére egyre erősebbek a fájások, zuhanyzom is egyet, de lényegesen nem segít, bár lehet, hogy onnantól kezdve durvultak be, már nem is tudom. Mindenesetre egy idő után már nem megy, hogy minden fájásra feltérdelek az ágyon, és forgok, ki kell mennem a szobából, hogy ne zavarjak másokat, meg hogy egyedül legyek. A folyosó végén van egy kanapé, azon akrobatikázom. Az ügyeletes nővér kedvesen rámförmed, hogy menjek át a szülőszobákhoz, ne itt rázzam a fenekem, ha így fáj (szó szerint)... hát, éjfél körül összecuccolok, átmegyek, vizsgálat: 1 ujjnyi még mindig (ha jól emlékszem). CTG fekve, iszonyúan fáj, legalább ülhessek, kérem. Át a közös vajúdóba, teltház, hiába, front van. Basszus, ezt akartam elkerülni, hgy minden intimitás nélkül kelljen itt szenvednem, bár amikor már ott voltam az egész sűrű és egész erős fájásokkal, annyira nem is zavart a többiek szenvedése. Hozom a meggymagpárnám, kérem, hogy mikrózzák meg, megteszik. Ez segít a fájásnál, áldom az eszem, hogy hoztam. Vajúdok, körzök a csípőmmel minden alkalommal, így jó. újabb vizsgálat, ezúttal valami dokinő, KÉT UJJNYI!!! Első lélektani határ, azt hiszem, itt hittem el, hogy tán tényleg beindult a dolog. Mondtam is a dokinőnek, hogy most nagy jót tett velem. Telefon férjnek, dúlának, szülésznőnek. Sorban meg is érkeznek, még kint a váróban vajúdgatok kicsit, míg felszabadul egy szülőszoba (azok is dugig vannak, mint utóbb kiderült aznap 23 baba született). Ekkor már tudom, hogy a dúla igen jó döntés volt, ahogy masszírozza a fájások alatt a derekam, sokkal jobban elviselhető.

Végre kettő körül becuccolhatunk, kellemes félhomály, amúgy semmi extra kórházi szoba. Doki is befut, gratulál (ööö, mihez is? ) Már nem tudom, hánykor vizsgált meg a szülésznő, akkor 3 ujjnyi voltam. Fájások jönnek, én kiabálok, pedig a célom csak az volt, hogy nyitva, lehetőleg lazán legyen a szám. Hát, ezt kissé túleljesítettem, de furamód belekerültem egy spirálba, elkezdtem valahogy, nem tudok változtatni rajta. Labdán ülés, fájás közben felállni, csípővel körözni, kiabálni. (kicsit bánom, hogy nem próbáltam ki több pózt, hátha az jobban lendített volna a dolgokon, de akkor ez így esett jól, meg mondjuk lehetőség se nagyon volt másra) Ez megy órákig, aztán már nem állok fel a labdáról sem, elfáradtam már addigra nagyon, kezdtem tartalékolni az erőmet. Ha jól emlékszem, ekkor merült fel a burokrepesztés lehetősége, mert egy ideje már nem haladt a tágulás, hagynak gondolkodási időt, dúlával arra jutunk, ennek inkább előnye, mint hátránya lehet most, úgyhogy belemegyek. Kicsit rossz, hogy megint van egy beavatkozás, ráadásul úgy, mint a nagylánnyal kezdődött az egész, de azért most más a helyzet. Remélem, legalábbis. A víz tiszta, folytathatjuk a dolgot. Egyre fáradtabb vagyok. Aztán előre borulok az ágyra, és a fájások közt el-elbóbiskolok, még álmodom is. A fájások ritkulnak, gyengülnek. Doki be, vizsgálat. Még mindig 3 ujjnyi, órák óta. Megfagy a levegő. Doki szerint ez bizony baj, a műtött méh ha elfárad, nemigen képes újra belendülni, tenni kell valamit. Plusz jön a vizit, a fődoki ha dönt, az ellen ő sem tehet semmit. Ennek örömére kapok branült, infúziót is, már eddig is meg kellett volna kapnom, a protokoll szerint. Fődoki és az egész vizitelő társulat becsődül, vizsgál, fődoki flegmán közli, hogy hát oxyt neki. Nagyon nem szimpi. Akkor nem is figyeltem rá igazán, kizártam, csak belül vívódtam, mi légyen, de így utólag visszagondolva teljesen irreális helyzet, hogy egy vajúdásba így belemásznak csak azért, mert épp vizit van. Szülésznő közli, hogy és egyébként van három programcsászáros, és amíg én vajúdok, addig nem nyithatják meg a császárműtőt nekik. Erre a férjem kissé indulatosan közli, hogy hát, ők tudnak várni, nekik már ez eldöntött, nekünk még nem. Én is ezt gondolom, de kimondani már nincs erőm. Tapintható a feszültség, dúla nem szólhat semmit előttük. Kérünk gondolkodási időt. Hármasban maradunk a férjemmel és a dúlával. Látom, hogy ők is szomorúak, tanácstalanok. Vadul agyalok, pontosan tudom, hogy ez olyan választás, ami kihat egész további életemre, és nem akarom, hogy a fejem verjem a falba a rossz döntés miatt. Tényleg nagyon fáradt vagyok, elalszom a fájások között, nem bírom már sokáig. Úgy érzem, már ez is jó, hogy eddig beavatkozások nélkül vajúdhattam, legalább ezt sikerült megtapasztalni. Úgy érzem, akkor is boldog lennék, ha most császár lenne, még tán meg is könnyebbülnék, hogy vége. Olyan könnyű lenne. De azt előre eldöntöttem, hogy megpróbálom nem azért feladni, mert akkor épp fáradt vagyok. Oxyt továbbra sem akarok, féltem a hegem is, de azt a doki se javasolja igazán. Döntök. Kérünk még egy órát, hátha sikerül valamit változtatni a helyzeten. Tudom, ha ezalatt nem megy, úgysem bírnám tovább, akkor beletörődöm. 10-ig kapunk haladékot, ez  valamivel fél tíz előtt történik. Összeszedem magam, iszom, eszem szőlőcukrot (de jól esik, hűsít, plusz placebó :), dúlámtól kapok homeós bogyókat, Férjemre ráparancsolok, hogy ne hagyja, hogy a fájások között becsukjam a szemem, mert akkor elalszom, pózt váltok, maradok fenn az ágyon, térdelek, fél-négykézláb, feltámaszkodva az ágyra. Erősen koncentrálok, hogy minden fájásnál elengedjem a gátizmom (hogy erre eddig miért nem figyeltem?! ekkor esett le, hogy eddig feszítettem odalent), és vizualizálok, hogy hatalmas vagyok odalent. Látom is magam, haaatttalmas, kinyíló szeméremajkaimat, méhszájamat. Fél óra múlva doki be, vizsgál. Hát, három és fél ujjnyi. Látom, hogy örül Ő is, én is vigyorgok, el se akarom hinni. Most érzem először azt, hogy a gondolatnak teremtő ereje van, hogy igenis sikerülhet, ha nagyon akarom. Rendben, akkor próbáljuk tovább! Doki ki, én meg kétségbeesetten nézek Mónira, ez szuper, de még a felénél se járunk, én ezt nem bírom már még egyszer ennyi ideig... Móni néz, hogy mi bajom, aztán valószínű leesik neki, hogy kavarom a centit és az ujjnyit, hááát, azt a megkönnyebbülést, mikor kiderült, hogy nem 10 ujjnyira kell felküzdeni már magamat... :) Ez azért vices volt. Megkérjük, vegyék ki az infúziót, oké, de branülnek maradni kell. Ahogy rátámaszkodom, jól össze is töri a csuklóm, tiszta véraláfutásos-fájdalmas napokkal később is. Megkérem a dokit, hogy menjen ki, mert úgy érzem, hátráltat, hogy bent van, szó nélkül kimegy, díjazom. Koncentrálás, lazítás, vizualizálás, víz, szőlőcukor, babára figyelés, gyerünk, kicsim, megcsináljuk. Egyszer csak dupla hullám a fájásban, mint amikor nagyon erős görcsös hasmenése van az embernek, iszonyúan fáj. Remélem, hogy ez az átmeneti szakasz, ami elvben a legrosszabb, de nem merek rákérdezni, mert ha nem, na, azt nem is akarom tudni... Nagyon rossz. És még hanyatt is kell feküdni, hogy fájás közben vizsgálhasson a szülésznő. Rásegít, hogy eltűnjön a méhszáj, ez nagyon fáj, de aztán nyomhatok (hú, erre már nagyon zavarosan emlékszem). Először állva, aztán fel az ágyra, ott guggolva, férjemre és dúlámra támaszkodva. Ekkor gondolom először, hogy nekem mindegy, hogy hogy, ha belémkönyökölnek se bánom, de valahogy szedjék már ki ezt a gyereket. Nagyon kész vagyok már, és nagyon fáj, egyre sűrűbben. Gőzöm nincs, hány percenként, és hány fájás volt ez a fázis, én mondjuk 15-20 percnek gondoltam, utóbb kiderült, tán több, mint egy óra volt. A szülésznő azt mondja, nyomjak, állítólag jól csinálom. Érdekes érzés, mintha lemerülnék a víz alá, most érzem igazán hullámnak a fájást, nagy levegő, nyomás. Átvillan az agyamon, hogy nem kéne, csak hagyni kéne a testemet, hgy tegye a dolgát, de nincs erőm kérdezni (ezt bánom amúgy). Érzem a feszülést a gátamon, tudom, hogy ez a vége már, érzem, hogy kint a feje, és aztán hirtelen az egész teste, az már nem is fáj,  megvan. MEGVAN. Akkor ez az egy, amit érzek, hogy SIKERÜLT, SZÜLTEM! (12 óra 7 perc).

Mérleg:

Jó,

hogy meg tudtam csinálni. Jó, hogy rájöttem, milyen fontos a testi-lelki-szellemi felkészülés (szellemi alatt itt a konkrét tudásanyagot és az elhatározást is értem), és a megfelelő segítők megválasztása (ezek többé-kevésbé sikerültek is), de ami a legfőbb, hogy arra rájöttem, ne a külső körülményektől (labda, segítő, akármi), várjam a megoldást, hanem magamban kell hinnem. Nekem kell ezt végigcsinálni, és én végig is tudom csinálni. Hittem magamban, a testemben és a babámban. Ez hatalmas erőt adott, és ebből nagyon jó merítkezni a mai napig, tényleg úgy érzem, elmentem a teljesítőképességem határáig, és azon túl is. És ezt nem veheti el senki tőlünk.

Jó, hogy megtaláltam a dúlámat, és a férjem megtalálta önmagát, azt a módot, ahogy a leginkább tudott segíteni.

Jó, hogy a megfelelő orvos- és szülésznőválasztásnak köszönhetően a helyzethez képest viszonylag keveset maceráltak, és a burokrepesztésen kívül nem volt más beavatkozás (na jó, az a branül), jó, hogy az adott keretek között szabadon mozoghattam, kereshettem a pózokat, a kitolási szakban sem kellett feküdni, hogy a babát megkaptam rögtön, még ha rövid időre is – és az, hogy elvitték, nem a kórházi rutin miatt volt (légzési nehézségei voltak, utóbb kiderült, fertőzés miatt - ez némileg beárnyékolja a szülés élményét, de erről nem a VBAC tehet, ez sajnos bármikor előfordulhat és kivédhetetlen).

Jó, hogy nem volt automatikus gátmetszés, és a varrás érzéstelenítéssel zajlott, és hogy szó nem volt altatásról a hegbetapintás során.

Jó, hogy miután másnap megkaptam a manót, ki sem adtam a kezem közül, minden vizsgálaton ott voltam, egyébként pedig aludt rajtam, vagy mellettem.   

Rossz,

hogy ilyen küzdelmes volt a kilenc hónap. Küzdelem magammal, a kételyeimmel, a férjemmel, a protokollal. Rossz, hogy túlléptem a terminust, ezáltal fokozódott a nyomás, már-már kibírhatatlan mértékűre, és hát anyagilag sem volt könnyű az utolsó pár hét a vizsgálatok sokaságával.

Rossz, hogy a terhesség végén kissé csalódtam, de legalábbis megrendült a bizalmam az orvosomban, erre nagyon nem volt akkor szükségem. Rossz volt az ezzel járó kapkodás, bár, talán még jobban megerősített az elhatározásomban, hogy SZÜLNI akarok, de legalábbis meg akarom próbálni.

Rossz, hogy olyan lassan indultak be a dolgok, bár ez valószínűleg a méhszájstimulációnak és a bábakoktélnak is köszönhető, de rossz az is, hogy a helyzetem miatt ezek bevetésére kényszerültem. Rossz, nagyon rossz volt a kórházi bürokráciával és protokollal szembesülni, egyrészt a befektetés miatt (azok az ágyak, hát, aludnának rajta a tisztelt orvos urak mindenórásan!), másrészt a szülés alatt, a sok vizsgálattal, mielőtt megérkezett az orvosom, és hát a főorvosi vizittel, na, az ami, és ahogy ott történt, tulajdonképp vérlázító. Rossz, hogy ennyire kifáradtam a fentiek következtében.

Rossz, hogy végül repedt a gátam, leginkább azért, mert bennem van a kisördög, hogy ha nem kell nyomnom, tán elkerülhető lett volna, és ezt nagyon bánom, hogy nem kérdeztem rá ott és akkor, hogy tényleg kell-e. Ezzel a lehetőséggel és fájdalommal nem nagyon számoltam.

Konklúzó: megérte. Rögtön szülés után úgy éreztem, hogy ezt még egyszer ne tudnám végig csinálni, de valójában igen. Mára elmúlt a fáradtság, a fájdalom, a gátseb sajgása, a rossz élmények, de megmaradt az az érzés, hogy tudok szülni beavatkozás, "rásegítés" nélkül, és hogy meg tudom adni ezt az utat a gyermekemnek. És ez fantasztikus érzés.