Türelmetlenül vártam a második babánkra, pedig igazán nem kellett soká várnom, Bori 1 éves volt, mikor megfogant. Időközben visszaköltöztünk Budapestre. Bori születésével igazából mélyrehatóan abban az 1 évben nem foglalkoztam, ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy automatikusan bejelentkeztem a császármetszést végző orvos magánrendelésére. Az elején közöltem vele, amit úgyis tudott: ezt a babát természetes úton szeretném megszülni. Mikor a 20. heti vizsgálaton megkérdeztem, szülhetek-e dúlával, ezt válaszolta: Hát, persze! De magának minek dúla??? Ööööö, szerencsére még időben esett le a tantusz: ez az orvos csak ígéri, de nem támogatja a császármetszés utáni hüvelyi szülést. Ekkor már megfontoltan kezdtem orvoskeresésbe. Találtam egy olyan orvost, akire azt mondták: ha nála császármetszés lesz, akkor valóban nem volt más lehetőség. Átbeszéltük az előző szülésem részleteit. Arra jutottunk, hogy az indokként megjelölt téraránytalanság valószínűleg nem állta meg a helyét. Az oxitocin túl magas cseppszáma okozhat gondot a babáknál, másrészt a koponya még később is beilleszkedhetett volna, de fekve erre nem sok esélye volt. A sokak által rettegett hegszétválással kapcsolatban megnyugtatott, hogy egyrészt rendkívül ritka, másrészt nem függ a heg méretétől, ezért ő azt nem is méri. Egyéb szempontokból is végiggondoltam az akkori történéseket: vajon min csúszhattam el. Arra jutottam, hogy ahelyett, hogy félelem-üzemmódba kapcsoltam, és ezzel megakadályoztam a szülés megindulását, orvost kellett volna váltanom. Ostoroztam magam emiatt, nem igazán tudtam magamnak megbocsátani.
Elérkezett a terminus ideje. Ebben a kórházban az a gyakorlat, hogy betöltött 40. héttől kétnaponta rutinszerűen megvizsgálják a kismamát, és közben a buroksapkát lefejtik a méhszájról. Ennek hatására olyan hormonok szabadulnak fel, amik a szülést megindítják. Nekem a második ilyen vizsgálat estéjén idult meg a szülés, először gyenge, pár órára abbamaradó összehúzódásokkal, majd éjjel fél 12-kor erős, rendszeres fájásokkal. Azonnal elindultunk a kórházba, értesítettük a dúlámat is. Beérkezve az ügyeletes szülésznő beszólásai közepette ("maga ne igyon, a műtét miatt") megvizsgált az ügyeletes orvos. Magam is megtapasztalhattam azt a csodát, amit Ina May Gaskin bába ír le: a nő méhszája képes félelem hatására összezárulni! Aznap reggel ugyanis 2 ujjnyi volt, most meg 1 ujjnyit mond az orvos! Beköltözünk a szülőszobára. Hamarosan megrepedt a burok: mekóniumos a magzatvíz! Ismét ctg-készülékre vagyok ítélve, azonban itt nem kell egy helyben feküdnöm, csak a készüléktől kb. 1 méter távolságon belül lennem. Ott azt csinálok, amit akarok. Nekem semmi más nem kényelmes a nem túl sok lehetőség közül, csak a szülőágyon való, félfekvő pozíció. A dúla forró muskotályzsályás borogatással enyhíti eleinte 5, majd hamarosan 3 perces fájásaimat, majd hamarosan megérkezik a választott szülésznő is. Megvizsgál, majd tekintettel arra, hogy a tágulás lassan halad, felajánl egy fájdalomcsillapítót. Egy injekció, amitől "csak egy kicsit bódult állapotba kerülök, jobban bírom majd a fájásokat". Én elfogadom. Ez 3 óra körül történik, innentől hajnalig-reggelig - mint utóbb kiderül, egy morfintartalmú szer hatása alatt - minden fájás között alszom, majd minden fájásra felébredek. Iszonyú, a férjem könyörög, hogy keljek fel, de persze én nem tudok, hiszen alszom... A legrosszabb, hogy mikor kimegy a hatása, még egyszer szúrnak - az én beleegyezésemmel! Reggel megérkezik az orvosom, megállapítja, hogy lassú a tágulás. Kezd a dolog komollyá válni, időhatármegjelölés hangzik el, oxitocininfúzióra kötnek - a megfelelő cseppszámmal. A kábultság már nem tart, úgyhogy hajrá, tágulni kéne. A következő, 10 utáni vizsgálatkor még mindig nem elég. Kapunk még egy kis időt, a műtét előtt. Ekkor felkelek. A labdára ülök. Innentől az események felgyorsulnak, 1 órán belül érzem, hogy valahogy más az, ahogy fáj. Felállok, majd ráhajolok a szülőágyra, amit azonnal felemelnek kényelmes derékmagasságba. Megjelenik a szülésznő mögöttem, majd az orvos is belép. A tolófájások közben felállok, így születik meg Vince 12 órakor, kb. 20 perces kitolási szakasz végén. A súlya 3940 gramm. Ő kifért... Utóbb látom, hogy a baba megszületését kb. 7-8 fős kórházi személyzetből álló közönség asszisztálta, ott álltak mind a kis szülőszobában, mint utóbb kiderült, fogadásokat is kötöttek a szülésem sikerére... :( A méhlepény megszületését sok vérzés kíséri, utóbb súlyos vérszegénynek is nyilvánítanak.
III.
A második történet végét nem akartam elrontani, ezért most kezdem ezzel: 3 héttel a szülés után kiderült, hogy bennem maradt egy darab lepény, ezt egy kis műtéttel távolították el :(
Természetesen a harmadik babát is türelmetlenül vártam :))) Rá egy picit többet kellett várni, Vince már elmúlt 1,5 éves, mikor várandós lettem. Jó szokásomhoz híven az előző szülésemnél jelen lévő orvoshoz kezdtem terhesgondozásra járni. Teljesen egyértelmű volt számomra, hogy akinél sikeres császármetszés utáni hüvelyi szülést tudhattam a magaménak, a következő szülésemnél is ő lesz ott. Ahogy teltek múltak a hónapok, elkezdtem az előző szülés részleteivel foglalkozni. Én már csak ilyen későn érő típus vagyok. :O) Elkezdtem utána olvasni a szülés alatti beavatkozásoknak. Akkor hallottam először a kifejezést: háborítatlan szülés. Az enyém vajon az volt? Nem, nem volt az. És mire jó a háborítatlan, beavatkozásmentes szülés? Azt még pontosan nem tudtam, de az elképzelés tetszett. Ahogy végiggondoltam az én beavatkozásaimat: a - bár szelídebb, de - szülésindítás, a fájdalomcsillapító és az oxitocin, arra jutottam, hogy nekem mindtől rosszabb volt. Pedig én nagyon szerencsésnek mondhattam magam, a legtöbb kórházban ez az abszolút minimum-csomag. Már betöltöttem a 30. hetet, mikor megfogalmazódott bennem: LEHET, hogy otthon szeretnék szülni. Elkezdtem érdeklődni. Azt tudtam, hogy Geréb Ágnessel nem szeretnék szülni, mert annyi szörnyűt olvastam-hallottam róla a médiában. Teltek a hetek, majd egy ismerősöm rábeszélt, hogy ha nem is akarok ott szülni, legalább a Napvilág Születésház 1 hetes szülésfelkészítő tanfolyamát végezzem el, az minden szempontból jó lesz, aztán majd döntök. Megfogadtam a tanácsot. Amint beléptem - akkor már 35 hetesen - a születésházba (ami egyébként a napokban gyakran mutogatott hatalmas villaépület alagsorában van), és megláttam Geréb Ágnest, azonnal tudtam, hogy az a kép, amit róla kialakítottam, nem valós. Elvégeztem - részben a férjemmel együtt - a tanfolyamot. Az a hét nekem hihetetlenül sokat adott. Itt végre kiderült számomra, hogy mi értelme van a háborítatlan szülésnek. Szeretném, ha a történeteim végére számotokra is kiderülne, ezért most nem árulom el. A legnagyobb élmény az ún. várótermi beszélgetés volt. Ez egy 2 napos, intenzív feldolgozó csoport, bába és pszichológus által moderált, de kötetlen beszélgetéssel. Célja, hogy minden olyan lelki történés, gát, ami a szülés akadályát képezheti, még időben felszínre kerüljön. Számomra itt kezdődik a különbség a kórházi és az otthonszülés között. Hogy vajon miért nincs szükség otthon beavatkozásokra? Ha elfogadjuk, hogy a szülés egy nagy részben lelki folyamat, akkor ha gátakkal (feldolgozatlan történetekkel, sérelmekkel, kapcsolati problémákkal) vágunk bele, valóban szükség lehet gyorsításra, vágásra, stb-re.
Még egy kétség volt bennem: nem nagyobb-e az esélye az oxigénhiányos állapot kialakulásának otthoni körülmények között? Érintett voltam a kérdésben, ugyanis mind a császármetszéssel született gyermekünk, mind a kórházban simán született gyermekünk enyhe oxigénhiányos állapot miatt fejlesztésre szorultak, illetve szorul egyikük még mindig. A sors összehozott egy Pető Intézetben konduktorként dolgozó szakemberrel, aki az aggályomat ekként oszlatta el: "A Pető Intézetben nincsenek otthon született gyerekek, mert ha a szülés a maga ütemében zajlik, akkor a baba nem sérül."
A döntés tehát megszületett, otthon szülünk. Kicsit izgultam, hogy a feltételeknek megfeleljek: beilleszkedjen a magzat feje, illetve ha korai burokrepedéssel indul a szülés, ne legyen mekóniumos a víz. A szülészorvosomnak először nem mertem megmondani, mire készülök, de a bábáknak az volt a véleménye, hogy jobb az őszinteség, úgyhogy nagy nehezen bevallottam az orvosnak: nem vele fogok szülni. Nem repesett a boldogságtól, de elfogadta. Természetesen a harmadik babát is türelmetlenül vártam :))) Rá egy picit többet kellett várni, Vince már elmúlt 1,5 éves, mikor várandós lettem. Jó szokásomhoz híven az előző szülésemnél jelen lévő orvoshoz kezdtem terhesgondozásra járni. Teljesen egyértelmű volt számomra, hogy akinél sikeres császármetszés utáni hüvelyi szülést tudhattam a magaménak, a következő szülésemnél is ő lesz ott. Ahogy teltek múltak a hónapok, elkezdtem az előző szülés részleteivel foglalkozni. Én már csak ilyen későn érő típus vagyok. :O) Elkezdtem utána olvasni a szülés alatti beavatkozásoknak. Akkor hallottam először a kifejezést: háborítatlan szülés. Az enyém vajon az volt? Nem, nem volt az. És mire jó a háborítatlan, beavatkozásmentes szülés? Azt még pontosan nem tudtam, de az elképzelés tetszett. Ahogy végiggondoltam az én beavatkozásaimat: a - bár szelídebb, de - szülésindítás, a fájdalomcsillapító és az oxitocin, arra jutottam, hogy nekem mindtől rosszabb volt. Pedig én nagyon szerencsésnek mondhattam magam, a legtöbb kórházban ez az abszolút minimum-csomag. Már betöltöttem a 30. hetet, mikor megfogalmazódott bennem: LEHET, hogy otthon szeretnék szülni. Elkezdtem érdeklődni. Azt tudtam, hogy Geréb Ágnessel nem szeretnék szülni, mert annyi szörnyűt olvastam-hallottam róla a médiában. Teltek a hetek, majd egy ismerősöm rábeszélt, hogy ha nem is akarok ott szülni, legalább a Napvilág Születésház 1 hetes szülésfelkészítő tanfolyamát végezzem el, az minden szempontból jó lesz, aztán majd döntök. Megfogadtam a tanácsot. Amint beléptem - akkor már 35 hetesen - a születésházba (ami egyébként a napokban gyakran mutogatott hatalmas villaépület alagsorában van), és megláttam Geréb Ágnest, azonnal tudtam, hogy az a kép, amit róla kialakítottam, nem valós. Elvégeztem - részben a férjemmel együtt - a tanfolyamot. Az a hét nekem hihetetlenül sokat adott. Itt végre kiderült számomra, hogy mi értelme van a háborítatlan szülésnek. Szeretném, ha a történeteim végére számotokra is kiderülne, ezért most nem árulom el. A legnagyobb élmény az ún. várótermi beszélgetés volt. Ez egy 2 napos, intenzív feldolgozó csoport, bába és pszichológus által moderált, de kötetlen beszélgetéssel. Célja, hogy minden olyan lelki történés, gát, ami a szülés akadályát képezheti, még időben felszínre kerüljön. Számomra itt kezdődik a különbség a kórházi és az otthonszülés között. Hogy vajon miért nincs szükség otthon beavatkozásokra? Ha elfogadjuk, hogy a szülés egy nagy részben lelki folyamat, akkor ha gátakkal (feldolgozatlan történetekkel, sérelmekkel, kapcsolati problémákkal) vágunk bele, valóban szükség lehet gyorsításra, vágásra, stb-re.
Még egy kétség volt bennem: nem nagyobb-e az esélye az oxigénhiányos állapot kialakulásának otthoni körülmények között? Érintett voltam a kérdésben, ugyanis mind a császármetszéssel született gyermekünk, mind a kórházban simán született gyermekünk enyhe oxigénhiányos állapot miatt fejlesztésre szorultak, illetve szorul egyikük még mindig. A sors összehozott egy Pető Intézetben konduktorként dolgozó szakemberrel, aki az aggályomat ekként oszlatta el: "A Pető Intézetben nincsenek otthon született gyerekek, mert ha a szülés a maga ütemében zajlik, akkor a baba nem sérül."
3 nappal a terminus után, éjjel fél 12-kor (bizony, megint ugyanakkor :)) indult meg a szülés, nem túl erős kontrakciókkal. Bizonytalanul hívtam a bábákat, hogy nem vagyok benne teljesen biztos, de szerintem elérkezett az idő. Míg megérkeztek, elpakoltam a lakásban és felsöpörtünk a teraszon. Gyönyörű tavaszi éjszaka volt, éppen virágzott, illatozott a házunk előtti hársfa. Ahogy odaért 3/4 1-kor, a bába megvizsgált engem és megnézte, hogy a baba szívhangja rendben van-e. A tágulás mértékét nem közölte velem, hogy ez ne befolyásoljon engem. (A férjemnek mutatta, hogy 5 cm.) Kényelmetlenül éreztem magam állva és ülve, ezért azt javasolta, hogy üljek be a meleg vízbe a fürdőkádba. Beültem és a fájások erősödni kezdtek, úgyhogy úgy döntöttünk, felébresztjük a gyerekeket, és a férjem elviszi őket anyukámhoz, ahogy ez meg volt beszélve. Elköszöntem a gyerekektől, 2 előtt indultak el. Negyed óra múlva telefonált a férjem, hogy az anyám nem nyitja ki az ajtót, mi tévő legyen. Én már akkor nem tudtam neki válaszolni, annyira felgyorsult a folyamat, annyit jeleztem, hogy akkor jöjjenek haza. Hamarosan megrepedt a magzatburok, és már éreztem is a tolófájásokat. Igen ám, de szerettem volna ehhez függőleges pozícióba kerülni, az azonban nem sikerült, olyan intenzív volt már a fájdalom, hogy nem mertem/bírtam kiszállni a kádból. Annyira voltam képes, hogy a bába segítségével oldalt fordultam, és úgy szültem meg, fél 3-kor a vízben az újabb 4 kilós kisbabát. A családom a baba kibújásának a pillanatában érkezett haza, ami azért volt nagyon érdekes, mert nekünk titkos vágyunk az volt, hogy a gyerekek a vajúdáskor, kitoláskor ne legyenek ott, de a baba megszületésekor igen. Ez a lehetetlen kívánságunk ily módon teljesült. A lepény úgy 3/4 óra múlva született meg, minden gond nélkül, természetesen magától :)
Ui.: A kisbabát pár hónapos korában elvittem neurológus szakorvoshoz. Megállapította, hogy teljesen rendben van, nem szorul semmilyen kezelésre-fejlesztésre.
IV.
Sose gondoltam, hogy lesz egy IV. számú szüléstörténetem is. Mindig III-ban gondolkodtam. Még nem tudott bennem megszületni a döntés a 4-es szám mellett, mikor Juli baba (az apjával a leghatalmasabb egyetértésben) úgy döntött, hogy ő bizony jön. Közénk. Bár nagyon boldog voltam a legelső pillanattól, a várandósság mégis hozott jónéhány izgalmat magával. Talán az időközbeni költözés sem volt a legjobban időzítve, volt egy elég stresszes időszakunk miatta.
Egyértelmű volt számomra, hogy ismét orvost váltok. (Hányadik is volt ő? :))) Olyan orvost kerestem, aki teljesen elfogadja az otthonszülési szándékomat, hogy ne kelljen titkolózni, és rosszallás se övezzen minket. Sikerült is - egy másik kórházban - találnom ilyen orvost.
Ismét dilemmaként jelentkezett, hogy a gyerekekkel mi legyen, amíg születik a kistestvérük. Sári születésénél nagyon bizonytalanok voltunk, hogy menjenek-e vagy maradjanak, ebből alakult ki az a helyzet, ami történt. Most némi gondolkodás után viszonylag szilárdan eldöntöttük, hogy ezúttal semmiképp nem szeretnénk, ha a gyerekek otthon lennének. Úgy éreztük, hogy ha biztosak lehetnénk benne, hogy a nagyok átalusszák a szülést, akkor milyen jó lenne, ha a megszületett baba mellett ott lehetnének ők is. De végül arra jutottunk, hogy az az első pár óra (amíg hazaérnek) is biztos nagyon más lesz, de most szeretnénk így, inkább a kisbabának "kedvezve" megélni ezt.
Azt hittük, hogy sok új a szülés körül már nem történhet velünk. Tévedtünk. Mondják, hogy minél többedik gyerek, annál több az ún. vaklárma, amikor az anya úgy gondolja, szülni fog, aztán mégsem. Hát, én úgy 3 hétig azt hittem, hogy szülni fogok... Az utolsó 3 hétben rengeteg jósló fájásom volt, és már egyre jobban rászűkültem a "mikor szülök már" témára. Rengeteg minden történt ez alatt a 3 hét alatt, utólag azt gondolom, nem volt ez így véletlen. Sokmindent megéltünk. Megéltük, hogy nagyon akarjuk, sokáig azt hittük, hogy bármi hatalmunk is van a folyamat felett (pl.: sétálok egy nagyot, attól majd tuti megszülök), majd végül, az utolsó napokban megéltük az elengedést. Hogy már mindegy, úgyis jön majd, ha jönni akar. És mi ketten a férjemmel is megléptünk egymás felé olyan lépéseket, amik nélkül egész biztos nem éreztem volna magam olyan hatalmas biztonságban magam a szülés során, mint amilyenben éreztem. 10-12 nappal hordtam túl Julit.
Azon a napon CTG-re kellett volna mennem (2 naponta kellett járnom a születésházba), de végül nem tudtam elmenni. Ehelyett este - hosszas hezitálás után - elmentem egy kötőkörbe. A gyerekek a nagyszülőknél vacsoráztak, és a lányok úgy döntöttek, ott is alszanak, Vince haza akart jönni. Itt már borult a nagy terv, ugyanis azt éreztem, ha most fogok szülni, nem bánom, ha Vince itthon marad, mivel egyedül van. Ezt megerősítette, hogy közölte velem, ha most születik "hasababa" (így hívtuk őt végig, a nevét csak az utolsó héten döntöttük el) ő azt szeretné látni, mert már elfelejtette Sári születését. :)
Hajnali 4 után ébredtem egy erős összehúzódásra, de mivel ilyen már több éjszaka is volt, ezt akkor nem vettem komolyan. Fél 5 előtt újabb követte, akkor felkeltem, és onnantól úgy 3 percenként jöttek a fájások. Azonnal hívtam a bábákat, jeleztem, hogy ismét bizonytalan vagyok, talán beszélhetünk később is, de indulhatnak is akár. Mivel reggelig már csak pár óra volt, nem szerettem volna, ha Vince felkel és pl. reggelit kér, amíg én vajúdok, úgyhogy 1 pillanat alatt eldöntöttem: ő is a nagyszülőknél folytatja az éjszakai alvását... Próbáltam megtalálni azt a testhelyzetet, ahogy enyhébbek a fájások, de se állva, se ülve nem volt jó. 5 után indult Vince, egy búcsúpuszi, és egy "Nem baj, mama..." kíséretében. (Mármint hogy mégsem maradhat, gondolom arra értette :)) Pár percre rá megérkeztek a bábák. Szívhanghallgatás, minden okés. Vizsgálatot nem kértem, így nem kaptam. Azt beszéltük, hogy talán megpróbálom a meleg víz fájdalomcsillapító hatását, de leszögeztem, hogy kádba be nem szállok. (Nehogy megint bent ragadjak) Így a zuhanyzót készítették nekem elő. Közben a földre térdeltem, és 2-3 fájás után azt éreztem, itt a vége. A kitolási szak előtt hányinger szokott jönni. Nekem volt is egy enyhe hányingerem pár percig, de mivel képtelenségnek tartottam, hogy már ott tart a tágulás, ezért ezt nem is közöltem senkivel. Még az átmeneti szakban sem értettem, miért kezdtem hirtelen zihálni. Az első tolófájásra nem bújt ki a feje, a másodikra viszont - fél 6-kor - egyben megszületett az egész kisbaba. Tényleg kicsi volt, 2800 gramm. A lepény pont ugyanannyi idő alatt született meg, mint a baba.
Az egész számomra teljesen hihetetlen volt. Sosem gondoltam, hogy ennyi idő, fájás, fájdalom alatt meg lehet szülni egy gyereket. Nagyon boldog és hálás vagyok, hogy ezt megtapasztalhattam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése