Fruzsi születése

Előzmények:
Elsőszülöttem, Máté 2008 áprilisában született. Császármetszéssel. 1 hét túlhordás után indították meg a szülést, a zselé hatására végül elindultak a fájások, tágultam is, de a "kis" buksija nem ment lejjebb. Kitágultam teljesen, de Máté továbbra sem ment lejjebb, így lett végül császármetszés. 4110 gr, és 37 cm-es fejkörfogat. Mondták, nagy baba, lehet, hogy ez volt a gond. Nem tudom, nem éreztem kudarcot. De tudtam, következőre szeretném megpróbálni a természetes szülést.
A korábbi doktorom határozottan elzárkózott ettől, így még időben orvost váltottam. És még a teherbeesés előtt találtam egy orvost, aki, ha a körülmények engedik, akkor benne van a normál szülésben. Elküldött csípőröntgenre, megnézni, nem a csípőm keskenysége lehetett-e a baj Máténál. A röntgen feketén-fehéren kimutatta, hogy bizony a legszélesebb helyen keskenyebb vagyok az átlagosnál. Ez kicsit elkeserített, de még messze voltam az egésztől.
Aztán egy szép napon pozitív lett a teszt. Gondtalan várandósságom volt. És készültem a normál szülésre. Internetet bújtam, könyveket olvastam. Szinte mindenhol javasolták, hogy egy dúla kísérje a szülést. Marci elzárkózott a gondolattól, hogy egy "idegen" legyen velünk a szülés alatt. De amikor a 8. hónap közepén beszélgettünk, világossá vált számomra, hogy Ő nem hisz annyira a normál szülés sikerében. Én tudtam, hogy csak úgy tudom végigcsinálni, ha olyan ember (is) lesz velem, aki hisz benne, bennem, Fruzsiban. És akkor újra előhozakodtam vele. Addigra én már körbenéztem, kik dúláskodnak a környéken. És elég hamar rátaláltam Marára. Találkoztunk Vele 2-3-szor a szülés előtt, megbeszéltünk sok mindent, mitől félünk, miket várunk stb. Utánaolvasott dolgoknak, és Neki jutott az eszébe, hogy egy barátnőjének volt olyan problémája, hogy a keresztcsontjánál a gerinc blokkolva van, és ezért a csípő nem tud teljesen úgy mozogni, ahogyan a szülés közben kell, így nem segít a babának beilleszkedni a vajúdás során. Gondolta, megér egy próbát, nem így van-e nálam is. Voltunk egy erre specializálódott orvosnál, és tényleg! Egy egyszerű gyakorlattal feloldotta a blokkolást, és további otthoni gyakorlatok végzésével próbáltuk megelőzni, hogy újra blokkolódjon.
Fruzsival 2010. április elejére voltam kiírva. Az igazság az, hogy nagyon hittem benne, hogy még március közepén, de legkésőbb a végén megszületik. De a napok csak repültek, és minden reggel úgy keltem fel, hogy ma éjjel sem szültünk. És minden este úgy feküdtem le, hogy ma sem szültünk... már mindent bevetettünk, tán csak az akupunktúrát nem :)

Még valamikor december tájékán, az egyik orvosi látogatás alkalmával, amikor a dokimmal a császár utáni normál szülésről beszéltünk, azt mondta, hogy persze, támogat, de ha nagy a baba, akkor ő javasolni fogja a császárt. Tudtam, ha ő javasolja, én nem merek szembeszállni egy orvosi javaslattal. Én bízom az orvosomban. Kérdeztem, mi számít nagy babának, azt a választ kaptam, hogy 3,6 kg fölött. Ez a bűvös szám, amit belevéstem a fejembe... az utolsó orvosi találkozón, március 23-án 3,5 kg-ra saccolta Fruzsit. A következő lépés a terminuson megjelenni a kórházban CTG-re és ultrahangra.

Terminus napjáig nem történt semmi... Aznap a kórházban ctg rendben, bár a fájás része lapos, mint az Alföld... Az ultrahangra kicsit várni kellett, majd Fruzsi annyit mozgott a vizsgálat alatt, hogy az ultrahangot végző doki sem tűnt biztosnak a mért adatot illetően, miszerint a baba odabent kb. 4,3 kg. Tudni kell, hogy ez kimondottan is +/- fél kg eltérést jelenthet... Megkérdeztem, a feje mekkora? Az átlagos, azt mondta. Engem valahogy csak az érdekelt. Hittem benne, hogy egy átlagos fejmérettel megáldott gyermeket ki tudok nyomni... A saját dokim is bekukkantott, és legnagyobb meglepetésemre a császárról említést sem tett, sőt a következő vizsgálat időpontját 1 hét múltára jelölte meg! És mellesleg mondta, hogy akkor ő most elmegy szabadságra, de ne aggódjunk, jó kezekben leszünk itt a kórházban, ha beindul! Jófej... De nem aggódtam, kaptunk még egy hetet... Nekem ez hatalmas ajándék volt!

Pár nap múlva már kezdtem türelmetlenebb lenni... Vettem valami spagirikus bigyót, amit a dúlám javasolt... Szegényt amúgy nagyon sokat zaklattam e-mailben, hogy még mindig nem, és még mindig nem... És 4 nappal később úgy döntöttem, iszom egy koktélt... A hírhedt bába-koktélt. Ami nem más, mint ricinusolaj, pálinka és baracklé... Ez ugye jól meghajt(hat)ja az embert, és a görcsök a méh izomzatát is beindíthatják, ha az megérett a szülésre... Úgy döntöttem, vasárnap déltájban veszem be, akkor még tán este lefektethetem Mátét én... Délután csak vártam a hatást, de ez a koktél még csak egy komoly hasmenést sem okozott. Lehet, nem közvetlenül az ebéd előtt kellett volna meginni, hogy a hatása erősebb legyen...
Amikor vasárnap este mondtam Krisztának, aki vállalta, hogy bármikor is mennénk be a kórházba, ő vigyáz Mátéra, szóval mondtam neki, hogy talán ma éjjel, csak mosolygott, hisz három hete minden nap ezzel búcsúztam el tőle ;) Aznap este ittam tonikot (ami egyesek szerint beindíthatja a szülést.. ), fektetés után vettem egy forró rozmaringos fürdőt (ami elvben szintén szülésmegindító... mondom, rengeteg mindent próbáltunk már... ), és este cseteltem és fórumoztam... és negyed óránként egész érzékelhető fájásaim voltak... de nem dőlök be nekik, gondoltam, alszom, úgyis elmúlik. Ha meg mégsem, akkor kell az erő, így alszom amíg tudok... Éjjel többször ébredtem fájásra, a derekam-majd-leszakad-a-hasam-is-érzem típusúra, de valahogy mindig vissza tudtam aludni. Mígnem 6-kor már nem ment... Felkeltem, konstatáltam, hogy kb. 3 percesek, na akkor irány a fürdő! Úgyis minden hebamme (szülésznő) azt kérdezi majd, hogy vettem-e meleg fürdőt. Hát vettem, és nem múltak el, sőt.

Ezek szerint tényleg szülünk. A kádból megcsörgettem Marcit, hogy ébredezzen, ez most tényleg az. Végre!!! (Tudtam, hogy kipattanni a kádból úgysem tudok... ) Miután kiszálltam a vízből, felhívtam Marát, a dúlánkat, hogy nosza, megyünk szülni majd. Majd Krisztát, hogy ébresztőőőőőő :) Közben Máté is felébredt... én meg megreggeliztem, szilvás gombócot, jó előre kitaláltam, hogy azt fogok enni, mielőtt a kórházba mennék, mivel a szülés közben nem ehetek majd, fontos volt a szénhidrát. (Még korábban jól kifaggattam az orvosomat, hogy mire számíthatok majd a szülés alatt, erről majd igyekszem később írni egy bejegyzést! )

Felhívtam a kórházat, fél 8-ra várnak! Tehát tényleg szülünk! Kriszta közben átjött és miután látta, hogy hogy vagyok, mondta, hogy szerinte ezek nem 3 percesek, inkább másfél-két percesek... én nem akartam hinni neki... De persze ezek a fájások még nem voltak vészesek. Okés, megálltam a beszélgetésben, mikor épp fájt, de utána tettem-vettem, semmi komoly...
Kriszta átvitte magukhoz Mátét, Marci engem kocsival a kórházba. Negyedórás út... ülve... Nem volt kellemes, de ez még csak a kezdet ugyebár, ne panaszkodjunk :) Útközben azért megállapodtunk gyorsan egy fiúnévben is, biztos, ami biztos...
A főbejáratnál már várt minket Mara, együtt mentünk a szülészetre. Hihetetlen szerencsémre az a hebamme volt ott, Franziska, aki a szülésfelkészítőt is tartotta, és ráadásul a hátamat is ellenőrizte, hogy nincs-e blokkolva. (Így ismert már minket, és tudta azt is, hogy elszánt vagyok a természetes szülést illetően ;) )
Lepakoltunk, és megkaptam a (mobil) ctg-t ami innentől a legvégéig rajtam volt. Fél órán keresztül néztük, hogy milyen szép görbéink vannak. Közben már piszkosul fájt. A labdán ültem, a derekam majd leszakadt. Mara minden fájásnál masszírozta a derekam, Marci meg fogta a kezem, vagy belé kapaszkodtam, vagy hozott vizet... közben valamikor kaptam kanült is, ha kellene valami, de ezt tudtam, hogy így lesz. Ekkor még két fájás közt beszélgettünk mindenféléről.
Majd fél óra után mondta a szülésznő, hogy akkor ő most megvizsgálna. Szerintem ez volt az első méhszájvizsgálatom az egész terhesség alatt, ahhoz képest, hogy túl voltam a terminuson... Nem rossz :) éééés már 8 cm-re nyitva vagyok! A feje körül még sok lehet a víz, mert nagyon puhának érezte a méhem. De 8 cm, az már szuper!!! Nem kell aggódnom az elhúzódó lassú vajúdástól, amit az orvos nem biztos, hogy engedne... Wooow. Irány a víz!
Azaz megengedtek nekem egy kád vizet, és abba mentem vajúdni. Kicsit lassított a fájásokon, mindenképp nagyon kellemes volt. Valamikor bejött két doki, a férfi nagyon udvariasan megállt az ajtónál, onnan figyelt, a dokinő pedig közelebb jött, mondta, hogy ő az orvos (saját dokim szabadságon volt ugyebár). Mondta, hogy nyugodtan vajúdhatok vízben, de a kitoláshoz mindenképp ki kéne majd szállnom, mivel nagy babára számítunk, ha elakadna a válla, kint tud segíteni. Mondom, oks, amúgy sem terveztem én vízben szülni, csak ne kelljen fekve, valahogy azt nem tudtam elképzelni. Azt is mondta, hogy majd idővel újra megvizsgál a szülésznő, és ha nem haladunk úgy, akkor javasolja a burokrepesztést.
Mondtam, oks, meglátjuk. Közben azért rendszeresen fájtam, én ilyenkor kicsit magamba fordulva lélegeztem, és kétféle dologra gondoltam. Egyik, hogy egy virágos mezőn sétálok... A másik, hogy a méhem egy nyíló virág, és minden fájással jobban kinyílik. Valamikor Marci zenét is rakott a CD-lejátszóba. Eleinte valami ottani relaxálós zene ment, majd talán Louis Prima, de ebben nem vagyok biztos, és a későbbi zenére meg egyáltalán nem emlékszem :)

És persze Mara továbbra is minden fájásnál masszírozta a hátam, Marci fogta a kezem és együtt lélegzet velem. Fájások között hozták nekem a vizet. Nagyszerű csapatot alkottak. Azután valamikor 10 óra körül mondta a szülésznő, hogy akkor ő most megvizsgálna, így kiszálltam a vízből, és felfeküdtem az ágyra. A méhszáj 10 cm-re nyitva, de még mindig elég puha a tapintása a fejnél, így kiment konzultálni a dokival. És azt javasolták, legyen burokrepesztés. Gondoltam miért ne, bízom bennük. Nem akartam látni a tűt, amivel... de repesztettek, és dőlt a víz, ami szerencsére tiszta volt.
Ezután már nem mentem vissza a kádba, valamiért úgy gondoltam, jó, ha a gravitáció is segít... a labdán ülve vajúdtam tovább. Itt már nemigen beszélgettem fájások közt sem, Mara továbbra is végig masszírozta a hátam, Marciba meg kapaszkodtam...
Fél 12 környéken újra megvizsgáltak, a méhszáj még mindig nem simult el teljesen, de ha úgy érzem nyomni kell, akkor picit nyomjak... és itt kezdődtek a tolófájások... Én feküdtem, mondta a szülésznő, hogy 10-15 percenként forduljak a másik oldalra. Fájások alatt Mara masszírozott, Marci a kezem fogta, vagy a tarkómra rakott vizes borogatást, a szülésznő pedig a lábam fogta, hogy a két lábam nyitva legyen, és mindig többször mondta, hogy kerek legyen a csípőm... azaz kerekítsem a csípőm, csináljam a helyet a babának...
Én meg fájtam, kapaszkodtam a plafonról logó kendőbe, nyomtam, ha úgy éreztem, de még nem állandóan, és itt már néha ordítottam is, bár lehet inkább nyögés volt, figyelve a laza szájra... Fájások közt meg teljesen kikapcsoltam, néha talán el is szundítottam.
Aztán valamikor ajánlották tán a négykézlábat, biztos úgy is voltam. De azt hiszem hamar váltottam guggoló pozícióba, továbbra is a plafonról lógó kendőbe kapaszkodva, de az ágyon maradtam, mert valahogy nem bírtam leszállni.... Itt már erős székelési ingerem volt, sőt jött is, ahogy Fruzsi tolta lejjebb a buksiját. De ez valahogy nem zavart, és a többieknek is természetesnek tűnt. Irtóra feszített a feje, mondtam is magyarul, hogy nem, nem fog kiférni... Szerencsére Marci, aki eddig mindig fordított, ha magyarul mondtam volna valamit, ezt nem fordította le... Azt mondta utólag, akkor már látszott, hogy sikerülni fog... Szóval guggolva nyomtam tovább, két fájás közt előre hajolva az ágyra, aminek az első részét megmagasították, mert látták, úgy a kényelmes nekem, a párnák közé hajolva félholtan pihentem. Amikor már szinte állandóan nyomni kellett, mondta a szülésznő, hogy akkor menjek feljebb és négykézláb, mert így nem férnek hozzá a babához... vagy feküdjek fel... Én mondtam, hogy arról szó sem lehet, én guggolva fogok szülni... Esetleg lemászom innen, hozzák a széket... és hozták... A matrac még korábban előkerült, de nem emlékszem mikor... Én a széken ültem a fájások közt, a fájások alatt a kendőbe kapaszkodva, guggolva nyomtam, Marci hátam mögött fogott, tartott, a szülésznő és a doktornő meg a lábamnál a matracon várták Fruzsi érkezését. Mondták, ha nyomjak, de igazából nem tudtam rájuk nagyon figyelni, nyomtam, ha kellett... Azt hiszem, próbálkoztak gátvédelemmel, de ebben nem vagyok biztos, mindenesetre valamit igazgattak lent. Nagyon-nagyon feszített... Azt hittem, szétrepedek, ami igaz is lett. De 1 óra előtt egy picivel... amikor legjobban feszült, kicsúszott a feje, és hirtelen utána az egész baba. Ott feküdt a matracon egy hatalmas lila hajasbaba, óriásinak tűnt, és hihetetlen érzés volt. Sikerült, ott volt, egészségesen. És tényleg lány! Elvágták a köldökzsinórt, mert Marci nem akarta, én meg gyenge lettem... Seperc alatt kaptam valamit a kanülbe, hogy a placenta gyorsan szülessen meg. Majd felsegítettek az ágyra és odaadták Fruzsit... Közben megszültem a placentát is, semmi különös nem volt, én meg gyönyörködtem a lányomban, nem akartam elhinni, hogy SIKERÜLT!!! Marci szeme ragyogott, és látszott rajta is a boldogság. Csudaédes Kisprücsök :) Közben a doktornő odajött elköszönni, mert el kellett mennie, és küldött egy másik doktornőt, hogy összevarrjon. Ez jó félóra volt, és kicsit kellemetlen, de érzéstelenítéssel nem vészes. Közben Fruzsi végig rajtam volt, le is kakilt :) nézelődött, néha sírdogált. Én meg még mindig nem akartam elhinni.... ott volt a kezemben... A doktornő, a szülésznő és a dúla mondták, hogy nem semmi, amit csináltam, állítólag a nők kevesebb, mint 20%-a, de inkább 10%-a szül mindenféle fájdalomcsillapítás nélkül. Én nem éreztem ezt akkora tettnek, sok választásom nem volt... :) de alig hittem el, hogy tényleg sikerült!!! Miután végzett a stoppolással (ha jól értettem, 1 belső és 3 külső repedésem lett), kb. egy órát hármasban hagytak minket... Mara is elment közben ebédelni, és mi csak gyönyörködtünk... Fruzsival már ott elkezdtük a szopit. Majd visszajött a szülésznő, lezuhanyozhattam (hihetetlen érzés volt, hogy képes voltam lábra állni :)), addig Fruzsit is megtörölték a kakiból, majd hoztak nekünk ebédet, közben előkerült a gyerekorvos is, aki megvizsgálta Fruzsit és mindent rendben talált. Ez kb. 2 órával a szülés után volt, amikor végre megmérték a "kislányt", 4155 g, 54 cm és a feje 36 cm! Hihetetlen nagy!
Valószínűleg a szülésznőnek sok dolga lehetett, mert megint egyedül maradtunk, immáron felöltözve. Majd 3 és fél órával a szülés után kivették a kanült, és a saját lábamon átcammogtam a gyermekágyas szobámba. Az ágyamat úgy tolták mellettem, mert odakészítették, ha kéne... de én roppant boldogan lépdeltem, mellettem a férjem, kezében az újszülött lányom... :)
Így, fél évvel a szülés után, még mindig hihetetlen érzés, hogy sikerült!

Jó döntés volt az orvosváltás, a saját orvosom azzal járult hozza a sikerhez, hogy ígéretével ellentétben nem császározott meg hamarabb. A kórház szenzációs volt, a szülésznő profi, és a legjobb döntésünk az volt, hogy Marát felfogadtuk dúlánknak. Van bennem egy érzés, hogy ezzel a csapattal Mátét is megszülhettem volna természetes úton. De ez mindegy is már! Lényeg, hogy van két gyönyörű gyermekem! :)

Annak, aki természetes szülésre készül császár után, azt ajánlom, hogy tájékozódjon! Olvasson utána! És kérdezzen az orvosától! És legyen mellette egy olyan kísérő, aki ért hozzá és hisz abban, hogy sikerülni fog! Egy dúla, egy bába vagy egy szülésznő, akivel kölcsönösen ismerik egymást, és aki támogatást tud adni, hogy menni fog.