Szülés: Bálint és Bea

Egy kedves „ismeretlen ismerős” írta nekem, hogy a vbac olyan, mint a maraton. Fel kell rá készülni, kemény fizikai és lelki ráhangolódással. A tréning és a verseny során pedig nagyon fontos, hogy szurkolók vegyenek körül, akik hajráznak. Nincs szükség azokra, akik azt szajkózzák, hogy a korábbi térdműtéted miatt mennyire kockázatos a futás, vagy hogy alkatilag nem vagy a futásra alkalmas, arról nem is beszélve, hogy a múlt szezonban is megpróbáltad lefutni a maratont, de nem sikerült.

Szóval, igyekeztem már előre trenírozni magam. Nem nagyon, mert eszelősen nem akartam ám a vbac-hez ragaszkodni. Hiszen, annyi minden játszhat közre, amiért ezek a szülések meghiúsulnak! Csak annyit határoztam el, hogy ami tőlem telik, azt maximálisan ki fogom hozni magamból.

Először is kerestem egy új orvost, akiben úgy éreztem, bízhatok. Nem kórházat választottam, mint az előző szülésnél, hanem orvost. Így sikerült egy olyan kórházat kifogni, ahol a vbac hallatán a legtöbb szakembernek elkerekedett a szeme. De az új doki kivétel volt, sőt, minden egyes találkozásnál elismételte, hogy ugye hüvelyi úton szeretnénk szülni. Arra is rákérdeztem, mire számíthatok majd a vajúdás és a szülés alatt. Kertelés nélkül elmondta: mivel először szülök, a kórházi gyakorlat szerint gátmetszés lesz. Oxitocint csak a vajúdás végén fogok kapni, ha szükség lesz rá. Indítani nem fog, jó lenne, ha magától beindulna a szülés. Érzéstelenítést, fájdalomcsillapítót nem kaphatok, hogy érezzem, ha elkezdene szétnyílni a korábbi császáros heg. Ha pedig sikerül a szülés, utána rövid altatásban betapintást fog végezni, hogy ellenőrizze a heg épségét. A szülésfelkészítő tanfolyamon pedig szembesülnöm kellett a „ráadással”: ebben a kórházban a nők fekve szülnek, kikötött lábakkal. Egyébként a kórház alternatív szülésről vallott nézeteivel már a 16. heti beutaló kikérésekor megismerkedhettem az sztk-ban. A nőgyógyászati részleg falán ugyanis képgaléria mutatja be büszkén, hogy hogyan szülnek alternatívan náluk. Csak röviden a képeken látható tárgyak sora: kötél, bordásfal, labda és szék.

Ilyen előzmények után (ellenére?) kitartottam a doki és a kórház mellett. Azt mondogattam magamban, hogy sikerülni fog. Ebben a mantrázásban segített két könyv is. Az egyik egyenesen Svájcból érkezett, csak angolul, mert Magyarországon nem beszerezhető: Henci Goer a szerzője, a címe valami ilyesmi volt: The Thinking Woman's Guide to Birth. A másikat szintén kölcsönbe kaptam, de az első adandó alkalommal meg is vettem: Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez. Míg az előbbi könyv talán inkább a szakmai hiányosságokat pótolta számomra, az utóbbi lélektanilag volt rám nagy hatással. El tudtam hinni, hogy a szülés nem valami borzalmas dolog, hanem az élet szerves része, és a női szervezet kiválóan tudja a dolgát, ha agyban nem dolgozunk ellene. Ezen felül levontam a tanulságot is az előző szülésemmel kapcsolatban: nem árt a megfelelő személyekkel körülvenni magunkat (az új dokim ugye már adott volt hozzá, szülésznőért pedig imádkoztam, mert senkit nem ismertem a szülészeten). Mondjuk, jól jellemzi a körülményeket az az aprónak látszó, ám nagyon is lényeges momentum, hogy a szülés után még én győzködtem anyukámat és nagymamámat, hogy mennyire klassz volt szülni, ne sajnálkozzanak fölöttem annyit.

Az utolsó hónapban kapcsoltam rá teljesen a lelki tréningre: tudtam, hogy vannak dolgok, amiktől félek, ezeket sikerült teljes mértékben feltérképezni és aztán leküzdeni: már nem érdekelt, hogy alul szét fogok repedni, szakadni. Elhitettem magammal, hogy nem fog zavarni, ha bizonyos „kellemetlenségek” történnek a vajúdás vagy kitolás során. Nem érdekelt az sem, hogy Bálint mekkora lesz – minden ultrahangos vizsgálat szép méreteket jósolt (és valóban így is lett, Bálint 59 centivel, 4000 grammal született). A félelmeim másik részét tudományosan sikerült feloldani. Például, féltem attól, hogy mi lesz, ha a köldökzsinór rátekeredik Bálint nyakára és az nem engedi ki. De olvastam róla, hogy ez nem feltétlenül gond, a gyerekek nagy része úgy születik, hogy köldökzsinór a nyakukon van – Bálint is így született (kétszer volt rajta a nyakán!). Állítólag egészen rugalmas a köldökzsinór, és elég hosszú is az esetek nagy részében. Aztán eleinte tartottam attól is, hogy a császáros hegem hogy fogja bírni a méhösszehúzódásokat, mert ha szétválik, az nagyon veszélyes. A vállelakadásra a Gaskin-féle művelet számomra teljesen megnyugtató megoldásnak tűnt. Még a páromat is felkészítettem, hogy ha ilyen történne és emiatt akarnának császározni, akkor menjen szembe az egész szakember-gárdával, ha kell és segítsen négykézlábra állni.

Apropó, párom. Nagyon tartott attól, hogy valami baj lesz. Ő titokban abban bízott, hogy meggondolom magam, és a császár mellett döntök. Féltett engem is, a babát is. De tudtam, hogy ezzel a félelemmel nem számolhatok, mert a hiányos információkból fakad mind (például a hegszétválás „nagy” kockázata). Annyira megerősítettem magam a végére, hogy úgy éreztem, ha kell, akár itthon, egyedül is megszülöm ezt a gyereket mindenféle segítség nélkül. Sőt, szerettem volna, ha a párom egy nagyon klassz szülésélménnyel gazdagodhatna az előző szülésünk több órás oxitocinos szenvedése, magzati szívhang-esése és végül császármetszése után.

Egy szombati napon elérkezett a terminus, és ezen a kiírt dátumon, július 31-én kezdődtek meg napi rendszerességgel a CTG-vizsgálatok. Már három hete 1 ujjnyira voltam kitágulva, de ott kiderült, hogy azóta nem változott semmi. Pedig ezen a szombati napon hajnalban már keményedéseim is voltak rendszeresen. A doki meg is kérdezte a papír láttán: nem fáj? Ilyen rendszeres keményedésekkel már szülni szoktak jönni…

Másnap, vasárnap már bizakodva mentem be CTG-re. Egy másik orvos ügyelt aznap, megkérdezte, megvizsgálhat-e. Nem hittem a fülemnek: még mindig csak egyujjnyi, éretlen, hátrahajló méhnyak. Közölte, hogy ekkora babát ilyen méhszájjal nem lehet megszülni. Próbáltam nem törődni vele.

Harmadnapra már hajnal 1 órától fájtak is a rendszeres összehúzódások. A reggeli CTG-n megjelent a saját orvosom is, megvizsgált és csalódottan közölte, hogy semmiféle változást nem tapasztal. Húzhatjuk még tovább, de ő nem látja értelmét. Ha beleegyezem, kedden, 40 hét és 3 naposan megműt. A segédkező szülésznő is nyugtatgatott, hogy így lesz a legjobb. Elszontyolodtam, de úgy éreztem, talán valami mégis van a háttérben, ami miatt nem akar ez a baba hagyományos úton megszületni. Hazajöttünk, és rettentő mérges voltam: miért ez a sok rendszeres fájás, ha a méhszáj nem veszi az adást? Még magnézium-tablettát is bevettem, hogy múljanak el, hiszen úgyis műtét lesz! Azonban Svácjból valaki (aki már túl volt egy vbac-en) tartotta bennem a lelket: még így is sikerülhet, egy nap alatt is sokat változhat a méhszáj! Vívódtam magamban: hiszen mégiscsak az orvosok, szülésznők mondják, hogy törődjek bele a műtétbe, már sok ilyet láttak, tapasztaltak. Aztán arra gondoltam, hogy saját magamat mégiscsak én ismerem jobban, nem vadidegen emberek. És ők csak arra tudnak alapozni, amit már megtapasztaltak: na már most, ha minden kismama elhitte nekik, amit mondtak, akkor tényleg önbeteljesítőek voltak a tapasztalataik. Szóval, úgy döntöttem, Istenre bízom a dolgot, kértem, hogy ő döntse el, mi legyen, és a doki gondolatait, kezét is ő vezesse. Délutánra azért megint hinni kezdtem a vbac-ben és elkezdtem szedni a homeopátiás tablettákat, felváltva. Estére már négykézláb állva, jógázva és egyéb pozíciókat felvéve lélegeztem át a fájásokat. Éjszaka fel kellett kelnem zuhanyozni, meleg vizet kívánt a derekam. Fájások között próbáltam aludni, ülve.

Reggel elindultunk szülni. A párom úgy készült, hogy amíg műtenek, ő lemegy reggelizni a büfébe, ezért itthon nem evett semmit (így a vajúdás órái alatt be kellett érnie keksszel és müzli-szelettel a szülőszobán). Beértünk, felvették a sok-sok adatot, vért vettek. Közben megérkezett a doki is, mindenki műtétre készült. Ártatlanul megkérdeztem, hogy nem vizsgálna meg, hátha változott az 1 ujjnyi méhszáj az immár 30 órája tartó 7 percenként ismétlődő rendszertelen otthoni összehúzódásoknak köszönhetően.

Nagy meglepetésére bő 2 ujjnyi lett a méhszáj, és puhult is! Megkérdezte, hogy akkor szeretnék-e hüvelyi szülést, mert burkot repesztene. Nem ellenkeztem! Aznap kifogtam egy nagyszerű szülésznőt, aki jött és kérdezte mindig, hogy mi esne jól, állni, ülni, feküdni, labdázni. Fájások között lehetett vele beszélgetni, nyitott és kedves volt, de nem tolakodó. A nyugodt és figyelmes légkörben így szinte végig ura voltam a helyzetnek, sikerült minden fájást szépen átlélegezni, a szülésznő meg is dicsért a dokinak. A magzatvíz enyhén mekóniumos lett, de a baba szívhangja rendben volt. A doki időnként kérdezte, hogy fáj-e a heg környékén, de én nem éreztem semmilyen fájdalmat ott. A vajúdás során a derekam fájt. Volt, hogy álltam, az ágyra görnyedtem, volt, hogy labdán ültem. Aztán a végén már nagyon elfáradtam, és az ágyra feküdtem. Az átmeneti szak volt nagyon-nagyon rossz, akkor már nagyon fájt és csak feküdni bírtam; a párom masszírozta a derekamat, mert úgy éreztem, ki akar szakadni a helyéről. Arra emlékszem még, hogy egy idő után elkezdtem másképp venni a levegőt. A doki egyszercsak ott termett, és kérdezte, hogy kitoljuk-e a babát. A végén már nem voltam teljesen magamnál, de az tisztán előttem van, hogy a párom egyszerre próbálta videózni a szülést (amiről korábban azt gondoltam, milyen morbid már, hogy azt örökítjük meg, ahogy szenvedek – ezért nem is tudtam, miért jutott eszébe, hogy videóznia kell, hiszen nem is beszéltük meg, nem kértem meg rá). Szóval azt hitte, neki sikerül a megosztott figyelem gyakorlása: bíztatni engem, kamerázni és tartani az oxigéncsövecskét az orromhoz – elmondása szerint ez utóbbi néha az ágy lábánál csüngött, mert kiesett a kezéből és úgy szóltak rá, hogy apuka, legyen kedves... A videózásért utólag végtelenül hálás voltam: lett egy pár másodperces felvétel erről a csodáról! Persze, a doki nagy szőrös karja is látszik a videón, mert egy idő után úgy ítélte meg, hogy rá kell segítenie a kitolásra nem kevés nyomással. De nem bántam: egyedül lehet, hogy nem ment volna vagy sokkal tovább tart és az Bálintnak nem jó (hiszen már az enyhén mekóniumos magzatvíz sem lehetett egy túl szuper dolog neki). Innentől fogva már csak egy cél lebegett a szemem előtt: végigcsinálni az egészet! Néha, amikor felnéztem, azt láttam, mindenki mosolyog (a végén a dokim és a szülésznőm mellett már egy másik szülésznő, a gyerekorvos, az altatóorvos és két csecsemősnővér is bent volt). A doki a párom szerint már helyettem/velem lélegzett, hogy jól csináljam – mert hogy én megkértem, ismételje el még egyszer, hogyan vegyem a levegőt, mit csináljak a kitolás alatt. Ugye az egy dolog, hogy könyvben, meg otthon nyugalomban az ember lánya elsajátítja a légzéstechnikákat. A kitolás egészen más volt, mint a vajúdás többi része: én nem éreztem akkor már fájdalmat. Minden erőmmel toltam, átszellemülten. Párom a szememet féltette az ember fölötti erőkifejtéstől. Számomra az volt érdekes, hogy se belül, se a gátnál nem fájt. Éreztem, mikor feszítette a gátat Bálint feje, és láttam, akkor csinálták a gátmetszést is. Talán kaptam érzéstelenítőt is, nem tudom. Amikor kibújt Bálint, én csak annyit tudtam mondani sírva, hogy ezt nem hiszem el! Második gondolatom magamban még mindig az volt: ezt nem hiszem el, megcsináltuk, sikerült!

Összesen 4 óra telt el a burokrepesztéstől a szülésig. Az volt a jó az egészben, hogy végig tudtam, mi esik jól és ezt jól tudtam kommunikálni is. Mindenben támogattak, s a szülésznő mindig a legjobbkor volt a legjobb helyen, a legjobb félmondatokkal. Fantasztikusan tette a dolgát. A doki nem tágított kézzel, nem vizsgálgatott állandóan, néha bejött, benézett, kérdezett. Ha vizsgált is, és fájt, a szülésznő nyugtatott, hogy mindjárt kész, mindjárt vége a vizsgálatnak. Szinte nevetve szültem… Ahogy pedig a párom reagált a végén az egészre, az számomra ismét egy óriási megerősítés volt, hogy érdemes volt végigcsinálni! Azt hiszem, egymáshoz is, Istenhez is közelebb kerültünk Bálint születésével és utólag tudom, hogy Kristóf születését is sikerült átértékelnem.

Pár nappal később a szülésznő mosolyogva mesélte, hogy még mindig rólunk beszélnek a szülészeten, hogy császár után sima szülés, és az én termetemmel egy ekkora gyereket szülni... Nem titkolom, hogy büszkeséggel és eufóriával tölt el azóta is minden pillanat, amikor eszembe jut a szülés. Amióta megszületett Bálint, azóta azon drukkolok, hogy mindenkinek ilyen szép szülésélménye legyen!