Az ERŐ rózsaszín oldala, avagy csak a szépre emlékezem
Már egy hete minden nap találkoztam a nyákdugó kisebb-nagyobb darabjával reggelente, Samuval nem volt ilyen, így reméltem, hogy ez valami jel, hogy most másképp lesznek a dolgok. Ezúttal szerettem volna tényleg, igazából, fájásokkal vajúdni, még ha a végén megint műtét is lesz a dologból, legalább egy lépéssel közelebb a természetes szülés felé. Persze csak pesszimistább periódusokban gondoltam ezt, egyébként fel sem merült, hogy nem tudjuk megcsinálni
Azon a napon, április 28-án valamikor napközben, mondjuk, hogy dél felé (mindenkinek ezt mondtam, mert igazából nem is emlékszem, mikor) rájöttem, hogy szabályos, 10 perces összehúzódásaim vannak. ’Fájás’-nak viszont semmiképpen nem neveztem volna őket, így marha nyugodt voltam, hogy ezzel akár két napig is el lehet még lébecolni. A sorra bejelentkező családtagokat is megnyugtattam: még ma sem szülünk, semmi pánik. Délutánra már kezdtem volna kicsit magamba fordulni, de Samuval folyton duplozni kellett, hol én voltam a repülővel, ő az autóval, hol fordítva, kezdett zavarni a drága, hiába imádom annyira. 6 felé erősödtek az összehúzódások, örültem, hogy Sanyi már úton van hazafelé, anyunak szóltam, hogy lehet, hogy kelleni fog, de azért még ne induljon, még szólok. 7kor éppen a konyhában álltam, amikor hirtelen elfolyt a magzatvíz. Ez ismerős volt: niagara-fíling már megint, Samuval már megtapasztaltam. Kaja gyereknek, megkérem, hogy ne másszon ki az etetőszékből, ha lehet, máris jövök, csak van egy kis dolgom a fürdőben. Tena-bugyi fel, apát hív: ugye már jól áll, mert szükség lenne rá. Aha, már sorban áll a kasszánál a sarki közértben, jippi! Gyerek etetőszékből ki, konyhából kitilt, tócsára rongy, ennyi tellik. Anyut is felhívom, mégiscsak szülünk, fogja a motyóját.
Amikor Sanyi hazaér, végre beköltözhetek a fürdőbe, hogy békésen folyassam a vizet, a zuhanyból a hasamra, a hasamból a lefolyóba. Még pont van időm hajat mosni, gondolom. Később kiderül, a szárítást majd a természet fogja megoldani, arra már nincs lehetőségem. Apa vacsizik, erőt gyűjt, gyereket terelget, szendvicseket készít, én is kapok egyet, amit a kádban tömök magamba két ötperces, utólag gyenge közepesnek mondható fájás között. Amikor anyu megjön, már zavarna is minket el a kórházba, de még egy darabig el kell viselnie a jelenlétünket, mert nincs kész a pakkom, még le kell vezényelnem pár dolgot. Samu picit nyűglődik, ’nem szeretném, hogy elmenjetek’, de sajnos nem vihetjük magunkkal. Végre valahára 9felé hívjuk a taxit. A sofőr apa szerint igencsak elsápadt, amikor meglátott, és talán még dadogott is, én csak arra emlékszem, hogy bíztat, nyugodtan üvöltsek, ha jólesik, és leengedi az ablakot mellettem, hogy kapjak friss levegőt. 2 fájás alatt érünk a kórházhoz, ahol az az ajtó, amin anno 2 éve bementünk, most remekül be van lakatolva, még jó, hogy valami nővérke jön vissza műszakba a sarki kisboltból, és bevisz minket a mentőbejáraton.
Fél 10re érünk a szülőszobára, érkezés előtt én még remek időzítéssel pont az ajtó mellé kihelyezett kukába távoztatom a szendvicsemet a szervezetemből. Az orvosom pont bent van, egy másik kismamája is szül, gyors vizsgálat: 3 ujjnyi, szuper, menjek csak vajúdni békésen egy szobába. Egyébként síri csend van, teljes pangás, meg is lepődök rajta. A fájások mostmár eléggé erősek, és sűrűsödnek, elveszítem az összes szociális érzékemet, hozzám csak ne beszéljen senki, nem látják, hogy mással vagyok elfoglalva? Szerencsére nem sok közlendője akad senkinek, amit el kellene eresztenem a fülem mellett, bár azért akad. Egyszer csak meglepő fordulat: nyomnom kell. Még csak 10 óra, rákapcsoltunk rendesen, méhszáj már sehol, ha akarok, nyomjak. Jó vicc, nem mintha azon múlna, hogy akarok-e, kell és kész. Eddig jó volt, hogy apa fájáskor a derekamat masszírozta, most lassan az sem jó, csak térdelnék a földön, fejem az ágyon. Közben megszületett a másik baba, lassan megjelenik a saját dokim is, bár eddig sem éreztem magam elhanyagolva. Linda szorgalmasan jön lefelé, én igyekszem segíteni neki, aztán hopp, kint is van. A fájások elmúlnak, valaki ott nyekereg a hasamon, a változatosság kedvéért ezúttal kívülről, és máris megtisztel egy adag pisivel. Jó gyerek ez, és milyen szép! Este 11 óra 03 perc van. Elég gyors menet volt, szerintem.
A stoppolásról szóló részt kihagynám, nekem egy örökkévalóságnak tetszett, nem úgy az utána következő nem egészen két óra, amit békés szopizással, sms-ezéssel és a nagyszülők ágyból kitelefonálásával töltünk.
Olyan gyorsan zajlottak az események, hogy nem sok időm volt felfogni, mi is történik. De azért így a gyerekágy elején, ülési, járási és egyéb altesti nehézségekkel küzdve is azt mondom: nem cserélném el még egy műtétre, hiába volt utána fényévekkel gyorsabb a regenerálódás.
Az ERŐ sötét oldala, avagy mit hagytam volna ki ebből az egészből
Amikor beértünk a kórházba, egy kedvesen mosolygó szülésznő fogadott, akitől megtudtuk, minő szerencse, az orvosom éppen bent van. Pár kérdéssel lekáderezett, majd a császáros előzményről tudomást szerezve megkérdezte: Tényleg normál úton akarok szülni? És a doktor úr megengedte? Ő még csak az első volt, aki ezt megejtette, de amikor többedszerre hangzott el, akkor már legszívesebben őszintén válaszoltam volna valami hasonlót: mégis mi a fenét csinálnék itt elfolyt vízzel, ötperces fájásokkal, vazze? Naná, hogy szülni jöttem! És nagylány vagyok, nem kell hozzá engedély!
Bevonultunk egy szülőszobába, és jött a bürokrácia. Egy halom papírt kellett aláírnom, mert kell előre a beleegyezésem mindenhez, ha műtét lesz, akkor ahhoz, ha szükséges lenne gátmetszés, ahhoz is. Mondom: de ugye csak akkor vágnak, ha tényleg szükséges? Mert én nem nagyon szeretném. Persze, csak akkor! Na persze… lehet, nem kellett volna aláírnom, talán önerőből kevésbé szakadtam volna szét.
Mivel a másik kismama éppen kitolási fázisba jutott, ezért a szülőszobába a szülésznő után követett egy doktornő is, aki már két éve sem lett a szívem csücske, pedig akkor csak 1 percre láttam. Gondolom, unatkozott, vagy a sajátom küldte, hogy felügyeljen engem. Hamar eljutottam odáig, hogy legszívesebben lerúgtam volna a fejét, csak hát nem vagyok én olyan agresszív (meg mással voltam elfoglalva éppen). Képes volt azért szólongatni engem fájások közben, hogy miért mászkálok mezítláb, meg fogok fázni, vegyem már fel a papucsom. ÁÁÁÁÁÁÁ, orvos az ilyen? Meg eleve, ez egy nő, ő még nem szült? Nem gondolja, hogy nem a legjobb pillanatot választotta arra, hogy apróságok miatt izélgessen engem? (már ő is megejtette előtte a tényleg? és megengedte? kérdéseket, szóval eleve nem állt jól a szénája) A későbbiekben azon agonizált, hogy miért térdelek a földön, mer’ az hideg (legalább a szülésznő mondta neki, hogy mert így jó nekem, én már nem óhajtottam kommunikálni), és nem nyugodott addig, míg alám nem tettek valamit. Jó, ez nem volt olyan nagy gond, csak minek kell fennakadni azon, hogy térdelve szeretek vajúdni? Régen rossz, ha egy ránézésre 50 fölötti szülész még nem látott ilyet a praxisa során, mert akkor az azt jelenti, hogy senki sem mert előtte ilyet csinálni. Az meg gááááz.
Már egy ideje nyomogattam szorgalmasan, hiába volt már egy hete hasmenésem, azért ezt-azt kipréselt belőlem a gyerek a fejével, a szülésznő szorgalmasan törölgette, kedvenc doktornőm meg csak hüledezett, majd valami nagyon csúnya hangsúllyal kijelentette: persze, mert nem kapott beöntést! Kábé mintha azt mondta volna, hogy sorozatgyilkos vagyok, vagy valami hasonló égbekiáltó bűn terhelné a lelkem. Nem kaptam, und so? Idő sem volt, és egyébként is.
Aztán megtudtam, hogy mindezek a kellemetlenségek semmiségek voltak. Megjött a dokim, meg közben beszivárgott még egy (mennyien unatkoztak arrafelé aznap éjjel, hihetetlen), és felparancsoltak az ágyra, merthogy vizsgálat, meg egyébként is, fekve kell nyomni. Én meg csak néztem bután: már miért kéne? Vizsgáljanak, aztán hagyjanak lógva. De nem, mert a császár, mert a baba, mert nekik látni kell, nézni kell, meg egyébként is. Bullshit, ha engem kérdez valaki. Másik kórházban szabad, tehát megoldható, csak akarni kell. Nem egyszer, és nem kétszer kértem, hadd álljak fel, legalább négykézláb szeretném megpróbálni (ja kérem, bár nem vagyok szülész, meg szakmai továbbképzésekre sem járok, de annyi infót azért összeszedtem, hogy tudjam, jobb lenne nekem úgy, de ők ezt nem látták be. Begyöpösödött, idióta protokollnak behódoló, a honvédos vezetéstől rettegő katonák. Merthogy egyik doki sem honvédos volt.) Végül feladtam. Ha három orvosból 2 szajkózza, hogy csak fekve lehet nyomni, amíg a harmadik meg csak csendben bólogat, akkor semmi értelme harcolni. Kellett az energia másra, így a bőgést is eltettem későbbre.
Mint már említettem, én ugyan nem vagyok szülész, meg egyáltalán orvos sem, de mégis, hozzám valahogy eljutott az az info, hogy kitoláskor teljesen normális dolog, hogy a vége felé picit lelassul a folyamat, mert a testem ezzel is még egy kis időt szeretne adni a szöveteknek, pl. a gátamnak, hogy felkészüljön a nagy megmérettetésre, jobban tudjon tágulni, és kisebb sérülésekkel ússzam meg a baba megszületését. Erre a nagytudásúak? Rövidülnek a fájások? Hoppá, akkor gyorsan oxytocint neki, mert különben nem fogja tudni megszülni, ha már idáig eljutottunk, akkor nagy kár lenne, de most bele kell húzni. Mert hát nagy az a baba. Mondom, hagyjuk már azt az oxyt, megy ez, de lehet, hogy ezt már csak gondoltam, okulva az előzőekből, így ők nyomták az anyagot, én meg hipp-hopp kinyomtam a leányzót. Persze vágtak. Persze továbbrepedtem, nem is kicsit. Persze mikor megkérdeztem, mekkora a seb, és hány öltés lesz, azt a jópofa választ kaptam, hogy tovafutó varrat, így tulajdonképpen egy öltés. Ha-ha-ha. És hogy hát nem nagy a vágás, és repedtem a hüvelyfal felé, de nem vészes. Hát nem tudom, itthon napokkal később megnézte Sanyi, ő kb. 5 centit látott a hüvelyemben, de mintha nem az lett volna a vége. Kinek mi a vészes, ugye, az orvosomnak pl. nincs hüvelye, és nem is én vagyok a felesége, aki esetleg egy ilyen nem vészes sérülés után jó ideig nem óhajt közelebbi kapcsolatba kerülni vele, szóval neki biztos semmiség. Én még nem tudom, mostanáig nem volt leányálom, a jövőről még nem nyilatkoznék.
Továbbra is fenntartom, hogy nem cserélném el műtétre, de levontam a megfelelő konzekvenciákat. Az első és legfontosabb, hogy én vagyok a hülye, mert két évvel ezelőtti infókra alapoztam, hogy végülis nem váltottam kórházat, Samut várva még arról volt szó, hogy nem kell feküdni, és létező fogalom a gátvédelem. Ez vagy elmúlt azóta, vagy tényleg csak a császár miatt paráztak ennyire, de ha ezt megkérdezem, és tegyük fel őszinte választ kapok, akkor megspóroltam volna magamnak, mert úgy elhúzok innen, mint a vadliba.
Majd legközelebb, ha lesz olyan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése